EGYlélek Könyv Részletek

EGYLélek I. rész. A lány

2015 tél, Magyarország, Budapest

A lány

A lány az ablaknál állt. A széles üveg felület csak úgy ontotta magából a hideget. Megborzongott az ujjatlan felsőben. A testében is átfutott egy borzongós, ismerős érzés. Elmosolyodott. Igen… Ő ott a világokon túl, gondolt rá. Megérezték egymást. Megint. 

Tehát visszatért. Nincs messze, hogy találkozzanak. Újabb löket energia, ezúttal a mellkasa közepébe. A szívcsakrába. Kellemes, bizsergetős érzés. Szerette ezt az érzést. Erősítette benne a Tudatot, hogy Ő ott van. Még mindig. Nem szakadtak el. Teljesen soha. 

Ahogy állt ott, az emlékezés árján elindulva megtöltötte az elméjét a képekkel. Nem ennek az életnek a képeivel. Szeretett emlékezni. Más világban lenni. Egy pillanatra elengedni a valóságnak a látható, kézzel fogható részét. Jobban szerette azt a másik valóságot, ott inkább önmaga lehetett. 

Az üvegfalon túl egy nagyváros lüktetése terült el, magába szippantva a tömegek elméjét. Még mindig túl sokan vannak...elmélkedett a lány. Miért nem ébrednek fel. Már túl volt azon, hogy dühös legyen ezért. Próbált ébreszteni, mint oly sokan, közülük. Túl kevesen hallották még meg a hangjukat, akik pedig igen, azonnal az energiára álltak rá. Arra az erőre, ami a önmaguknál lévőkben már felébredt. A lányt leginkább ez zavarta. Akik ébrednek, elveszik az energiát azoktól, akik már maguknál vannak. Az ébredezők olyanok, mint a csecsemők. Magatehetetlenek, még nem tudják, hogy mi mindenre képesek, teljesen rábízzák magukat egy másik, általuk erősnek hitt személyre, majd mikor minden képesség birtokába jutnak, kiemelik önmagukból a tiszta önvalót, elengedik azt, aki addig táplálta őket, és elfeledkeznek róla. A lány sok ébredezőt felnevelt már. Fáradt volt, nagyon, végtelenül. Kevesen voltak még, akik töltötték egymást. 

A fiú... ő volt a legerősebb, neki egészen biztosan, de mások is csodálták az erejét, mégis, tudták, a lány nélkül nem elég kitartó és nincs elég motiváció benne. A lány biztatta, éltette, tartotta benne a hitet, mire túljutott az ébredés fájdalmas folyamatán. Nem mindenki hitt bennük, de ez egy megszokott jelenség az egymásra talált egylelkeknél. Rajtuk kívül senki más nem érti a kapcsolódást. 

Engedte áramlani magában az energiát most. Tudta, hogy a képek, amiket kap, kulcsok. A következő lépésekhez kell majd. Behunyva a szemét, kissé az üvegablaknak dőlt. 

1475 ősze, Párizs -

Sötét volt az utcán. Fázósan lépdelt, összehúzta magán a szürke vászonköpenyt. A kezében egy fonott kosár volt, üresen. Ma sem vitt haza semmit, eladott mindent. Elégedett volt, bár kimerült. Előre nézett, végig a sötét utcán. Rossz hírű környék ez. Több támadásról értesültek az utóbbi időben, de ő hitte, az angyalok vigyázzák a lépteit. Volt nála némi pénz, nem akarta odaadni az egész napi keresetét, de leginkább a sérüléstől félt, hallott késelésekről, erőszakról. Egy közeli erdőben bújt meg a banda, amelyik bejárt a városba ezen a kései órán. Elmondott egy gyors imát magában, hitt benne, hogy ez megvédi. 

Hangokat hallott maga mögött, igaz, ő már az utca elején volt, azok pedig a végén, de tudta, ezek ők. Hangosan, tivornyázva jöttek, nagy zajt csapva. Megnyugodott. Már egészen biztosan megvolt a mai áldozatuk, és amit elraboltak tőle, azt a jelek szerint okosan felhasználták a maguk jókedvére. Sietett, és közel volt a házuk, talán tizenöt-húsz lépésnyire tőle. A hangok mögötte erősödtek, de nem figyelt rá, csak az ajtóra fókuszált, ami közel volt már, nagyon közel. Azt képzelte, hogy egyetlen szempillantás alatt el tudja érni. 

Ütést érzett a fején, és elsötétült a világ. Egy kővel dobták meg, pontosan célozva. Ahogy elesett, beverte a fejét. A férfi, aki elsőként odaért, mellétérdelt. Ő vitte be a dobást, mindig büszke volt arra, hogy viszonylag nagy távolságból is pontosan talál. 

Bármivel. Kővel, bottal, nyílpuskával, tőrrel, késsel. 

Felemelte a nő fejét, és szemügyre vette a vékony sebet a halántékon, mely majdnem a szeméig húzódott. Tudta, hogy rövid ájulás ez, nem sok ideje van, míg a nő magához tér, és a sikoltozásával felveri az egész utcát. Akkor pedig attól tart, hogy még egyszer le kell ütnie, mert nem akar gondot. Nem volt kedve most futni, mint a nyúl, vissza az erdőbe, ráadásul értelmetlenül, pénz nélkül. Ő ma nem kapott semmit, mert késett. A többiek kiraboltak egy szekeret, ami egy közeli tanyára tartott a városból. Ő lemaradt róla, és dühös volt. Zsákmányt akart, értelmet a mai napjának. Utált úgy lefeküdni, hogy semmi nincs a zsebében. 

Különben pedig, szeretett így élni. Senki nem mondja meg neki, hogy mit csináljon. Tisztelik, félnek az erejétől, a szavától, de még mindig kevésnek érezte magát, mert nem ő volt a főnök. Tudta, ebben a csapatban nem is lesz. Új csapatot akart, és új területet. Ez itt elég lapos, bár a város mélyén sokkal veszélyesebb. Itt el lehet lavírozni, de bentebb gyakoriak a gyilkosságok. Ehhez pedig végképp nem volt kedve. 

Egész életében bujkálni valami tökfilkó miatt, akit kénytelen lenne leszúrni egy ostoba területi vita miatt. Új területet keresett. Szűz területet, ahol még senki nem járt, ami teljesen az övé lehet, ahol ő lehet a király. Lányokkal, asszonyokkal is akart foglalkozni, jó pénzt érnek, és tudják a dolgukat, őt pedig mindig szerették a nők. Könnyen talált utat hozzájuk, és így megtették mindig, amit akart. 

Ez a nő azonban, akit önkéntelenül is a karjába vett, már-már atyai gyöngédséggel, más volt. Ezt első látásra megállapította, ahogy ránézett a nemes szépséggel megrajzolt arcra. Szép vonalú orr, érzéki száj, viszonylag nagy szemek, finom vonalú áll, sötét, egyenes szálú haj, a test pont ott domború, ahol kell. Nem a világ legszebb nője, nem állnak a lába előtt sorban a kérők, picit idős is már, egészen biztosan elmúlt húsz, érdekes, hogy valószínű, nincs férje, másként nem mászkálna egyedül ilyenkor, főként itt, ahol ők a legtöbbet vadásznak. Egészen biztosan vagy egyedül él, vagy egy, vagy két öreg szülővel, akikről ő gondoskodik. A férfi észre sem vette, hogy kisimítja a nő haját az arcából, hogy jobban megnézze és ez az érintés mennyire finom volt. A nő megrezzent a karján.

A fenébe…

Kinyitotta a szemét. 

Hé! Minek tökölsz, gyerünk. Mi van nála?

Frances szólalt meg a háta mögött. Alacsony, kövér ürge, mindig ellenszenves volt neki. A nő nem sikított. Ezek szerint okosabb, mint a többi. A tekintete találkozott a férfiével, és valami megvillant benne. A gyomrában egy erős jelzés rántotta össze a bensőjét. Az ösztönközpont jelzett. Ismeri azt, aki most a karjában tartja. Nem ebből az életből. A nő felismerte a jelzést. Várta régóta már. Tudta, hogy jön, és egyre közelebb van. A tiltott kártyákat nézegette otthon, és a kártyák jelezték, veszélyesnek tűnő álca mögé bújik majd a szerelem, és minden összeomlik majd, ami addig biztos volt. Félelmetes lesz, és igaz, szent és letaglózó. Tudta, látta előre. 

A férfi is nézte őt. A szemét, a szája vonalát. A nyugalmat. Se félelem, se jajveszékelés. Higgadt, tömör nyugalom. Nőies. 

A nő megpróbált felülni. A férfi segített neki. 

North vagyok. - a kezét nyújtotta a nőnek, miközben az felült, és könnyedén a karjának dőlt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a földön ücsörögni egy olyan ember karjában, aki éppen azelőtt messziről, egy jól irányzott dobással, orvul leütötte egy kővel. A nőt ez nem érdekelte. A sors így rendezte, nincs gond vele. Ha így kellett találkozniuk, akkor így kellet.
Sheena. - kezét a férfi kezébe tette, és amikor az ujjak és a tenyerek összeértek, mindkettejük teste egyszerre jelzett. Beindult a mágnes. Nincs visszaút. A férfi érezte a gyomrában a bizsergető, félig ismerős érzést. A fenébe, csak nem fog beleszeretni egy idegenbe.
Na mi van már, mátkapár! Gyerünk, álljatok már fel, te pedig, asszony, add oda, ami nálad van!

Frances már türelmetlen volt, és ahogy North megfordult, elmosolyodott. Frances mindig úgy gesztikulált, ha egy számára kezelhetetlen szituációba csöppent, mint egy bohóc, nevetségesen sipítva, azt hivén, a hangja dörgedelmes és mély, valójában azért fogadtak szót neki, mert annyira kedves jelenségnek találták, ahogyan önmagát adva, próbálta érvényesíteni az akaratát. 

A többiek is körbevették a férfit és a nőt. A nő felállt, a férfi segített neki. Minden csupán percekig tartott, de később visszaemlékezve, ennél sokkal többnek tűnt. 

Én elengedem. - mondta North, csendesen lehajtva a fejét.
Mit mondasz? - nevetett Kay, hórihorgas, vékony, sötét tekintetű, a legjobb a csapatban.
Nem kell a zsákmány. - csend és fegyelem uralkodott a csapatban így is, de most valósággal vágni lehetett a hallgatást.
Te bolond vagy. - legyintett Kay, és félre akarta lökni Northot. - Ha neked nem kell, majd én elveszem. - North azonban a nő elé állt. Fogalma sem volt arról, miért, de azt érezte, az dübörgött belül, hogy ne!!
Állj már félre cimbora! - Francis elkapta North karját. A férfi villámgyorsan kapcsolt, és bevitt egy ökölcsapást, egyenes a pufók arc közepébe. A kelleténél erősebbre sikeredett, Francis káromkodva fordult el, egy rongyot kapott elő a zsebéből, és azt szorított vérző orrára.

Kay mögül lépett elő a vezér. 

Larsson alacsony, izmos, fürge eszű és villámkezű hírében állt. Féltek tőle, mert kiszámíthatatlan volt. Ezzel alapozta meg fényes pályáját az utcai rablásokban. Soha nem tudták, mikor rántja elő azt a fényes, hegyes, apró ezüst tőrt, amivel több hasfalat is átszúrt már. Nem aprózta el, tudta mindig, hova kell bevinni a szúrást. Egy kicsit őrültnek tartották, és nem ok nélkül. 

Ne játssz a haragommal. - halkan szólalt meg, mint mindig. Ezzel elérte, hogy mindig elhallgattak, ha beszélni kezdett valakihez, azt már nem merték megkockáztatni, hogy nem hallják meg, amit mond. - Add át az asszonyt, és kotródj el. Nincs szükségünk romantikus lovagokra. Ki vagy zárva mostantól, kezdj, amit akarsz. Egy nő nem éri meg a pénzét. Soha. Amennyiben szükséged van a hús gyönyörére, miután elintéztük a pénzügyeket vele, visszaadjuk neked, de többé sem őt, sem téged nem akarunk itt meglátni. Menjetek, Isten hírével. A legjobb, ha a nő is eltakarodik innen, mert túl sokat látott, még eljár a szája.

North a nőre nézett. Látta, hogy csendben viseli a történteket, nem szólal meg, nem ellenkezik. Nem esik kétségbe. Okos. Tudja, hogy esélytelenek, hacsak nem akarnak ottmaradni. 

Megfogta Sheena kezét. 

Úgy tűnik, jobb, ha átadod, ami nálad van. Ne haragudj az ostobaságomért. Én tehetek róla, én szemeltelek ki. Visszafizetem neked.

A nő megadóan bólintott. Látta a túlerőt. Értelmetlen lenne ellenállni. Látta, ahogy Larsson előhúzta a tőrt az imént, és látta a félbolond férfi arcán végigsuhanó éppen leheletnyi kéjes mosolyt, ami meggyőzte. Bolondokkal nem jó ujjat húzni. Elővette a bőrből készült tasakot. Larsson kinyújtott tenyerébe adta. Az megnézte a tartalmát. 

Nem túl sok. Ennyit vakarózni egy kis betevőért, már rég otthon lehetnénk. Na mindegy.

Megvetően köpött egyet a nő lába elé. Csak úgy, magának kifejezve az undorát a dolgozó nép iránt. Mindig Isten barmainak tartotta őket, ő maga kerülte a munkát. 

North még mindig Sheena kezét fogta, mintha kötelező lenne. A nő érezte a tenyeréből áradó forróságot, amitől löketekben érkezett az energia az ösztönközpontjába. A gyomra újra és újra összerándult az érzéstől. Igen, ő az...semmi kétség.. és nemes a szíve, ez már világos. Isten küldte őt neki. Megérintette a fején lévő hosszú sebet, amin már megalvadt a vér. 

Kay gúnyos, cinikus, sokatmondó pillantásával találkozott. 

Szép pár lesztek. Egy zöldségárus és egy bandita. Minden jót a nagy szerelemhez, sok boldogságot kívánunk.

Szertartásosan meghajolt, az udvari etikettet kifigurázva. A férfiak mind egyszerre fordultak meg, és úgy tűntek el, mintha ott sem lettek volna. 

Sheena felsóhajtott. Megkönnyebbült. 

North a nőhöz fordult.

Gyere, tudok egy biztonságos helyet. Haza nem mehetsz. Csak látszólag mentek el, arra várnak, hogy bedőlj a csapdának, és ha hazamégy, és otthon találnak, megerőszakolhatnak. Mindent el fognak vinni. Egyedül élsz?
Igen…. már meghaltak a szüleim.
Akkor annyi időnk még van, hogy a legfontosabbakat magadhoz vedd. - North az ajtóhoz kísérte Sheenát. Tisztelettudóan megállt a küszöbön kívül, de a nő betessékelte. Leültette a konyhában, és eltűnt a kamrában. A kosarába tett némi élelmiszert, majd eltűnt egy hátsó apró helyiségben. North követte. Mindent látni akart. Nem gondolkodott. Az ösztönei vezérelték minden lépését. A nő éppen a párna alól halászott elő egy apró dobozt. Arany berakásokkal, szépen megmunkált, finom női kézbe való dobozt. North közelebb jött, és közvetlenül a nő háta mögött állt meg. Annyira közel, hogy az aurájuk egybeolvadt, és ezt mindketten érezték. A férfi teste milliméterekre volt a nőétől, de nem ért hozzá. Még nem. Nincs itt az idő. Csak a nő érezte úgy, mintha megölelné a férfi. Tudta, hogy ez csak illúzió, bár azt is tudta, ez a fajta illúzió is egy valóság. Egy másik valóság.
Mi ez a kis dobozka? - hallotta a férfi hangját maga mögött, és felsóhajtott. A hangja olyan volt neki, mint a legszebb zene, amit valaha hallott, érezte, ahogy beleremeg a bensője.
Édesanyámé volt. Ékszerek vannak benne. - a nő egy pillanatra megállt. Habozott. Végülis egy rabló áll a háta mögött, aki nemrég még ki akarta fosztani. A férfi egy pillanat alatt megérezte, hogy a köztük lévő összefonódás varázsa szertefoszlott. A bizalmatlanság szürke démona úgy ékelődött közéjük, mint egy hideg üvegfal.
Ne félj. Nem veszem el, ami a tiéd. Így is tartozom neked. - csattant a férfi hangja a sötétben, mint egy vékony ostor. A nő megfordult és nyíltan a férfi szemébe nézett. A szíve dübörgött a mellkasában, a szája kiszáradt, ahogy a tekintetük egybekulcsolódott.
Nem félek tőled. Rád bízom magam. - mondta, és felsóhajtott, ahogy lerakta a terhet. A karma terhét. Most meg merte tenni, amit egy másik életben nem. A férfi szemében gyengéd fény villant. Egy pillanatra úgy tűnt, megcsókolja a nőt, de végül nem tette, csupán a karjára tette a kezét, de ez az érintés is olyan volt, mintha világok találkoztak volna, mindketten megremegtek. Megint. A férfi érintésében benne volt a védelmezés, az erő, a bizalom és a hit. Hit a nőben, magában, és kettejükben. North érezte, mostantól közös az utuk, még ha nem is gondolták végig, mégis hogyan. Úgy lesz, ahogy kell. Isten akarata volt, hogy találkozzanak.
2015. Budapest. -

A lány elengedte az üvegablakot, amibe eddig, behunyt szemmel, szinte belekapaszkodott Felkavarta az emlék. Gyönyörű volt. Emlékezni mindig az. Az egész testét, lelkét feltöltötte az édes, bizsergető Szer-elem. Ez volt a legerősebb elem, amit be lehetett hívni, és ő élvezte ennek minden pillanatát. Hiányzott neki a fiú, kegyetlenül. Ezekbe az emlékekbe kapaszkodott, melyek időről-időre megmutatták neki, mennyire és mióta egyek ők ketten. North… nem rossz. Hideg, erős, stabil, határozott, biztonságot adó Északi. Még mindig érezte a gyomrában azt az ismerős jelzést, amit Sheena érezhetett Párizs elhagyatott, eldugott külvárosában, azon az éjjelen. A mindent megváltoztató találkozáson, melyet a Szerződésben írtak meg maguknak. Mindig rácsodálkozott arra, vajon hogyan voltak képesek erre. Ilyen tökéletesen megtervezni, megkonstruálni egy lélekfejlődési folyamatot. Minden kocka a helyén. Most is. Szinte érezte, ahogy a láthatatlan fogaskerekek beindulnak. Egy jó ideje már, nem történt semmi. Nem ingott meg a hite. Várt. Lám, nem hiába. A látomás jel. Mindig az, de ez most különösen az volt. A bizalommal van a gond. Ezért mutatták meg neki pontosan azt a pillanatot, ahol Sheena és North helyreállította a több száz éve elveszett ősi bizalmat. Újra erre van szükség. 

Fájt neki a fiú. A bizalom elvesztése is fájt, és mindaz, ami ebből következett, az még jobban. Ostoba vitáik voltak, megint belementek a legnagyobb ego-csapdába. 

Nem, most nem gondolkodik. A gond-oldás a fentiek dolga. Ő csak átadja magát a jelennek. A mostnak. 

Kiment a szobából, halkan csukta be az ajtót, mintha bárki meghallaná, de senki nem volt a közelében. Ő maga nem akarta megzavarni a belső csendet. A belső csend mindig megadja a választ. 

Hosszú folyosón ment végig, a cipője talpa halkan, alig hallhatóan ért hozzá a fényes műanyag padlóhoz. Hófehérre festett, teljesen személytelen falak vették körbe. Igazi űr. A folyosó végén fehér ajtó vezetett a lépcsőházba. Megfogta a kilincset, és hideg nyilallást érzett a tenyerében. 

Jelenlét. 

Valaki van még itt. 

Ki vagy? - magában mormolta, inkább telepatikusan. Behunyva a szemét, az ajtófélfának dőlt. Rég kiveszett belőle a félelem ilyen helyzetekben, tudta, az az ősi ember félelme attól, amit nem lát, nem tapint, de érez. Nincs itt semmi, ami veszélyes lenne, csupán egy test nélküli energia, aki valószínű, hogy kérni, vagy segíteni jött. Egy ötven körüli nő jelent meg előtte, a haja túl korán fordult őszbe, még életében. Megtörhette az élet, vékony volt, és az arcán ott volt a végigélt évek értelmetlen kínja. Nem békélt meg, amikor elment. Ez egészen biztos. A lány sajnálta. Most azonban átkelhet, amint átadja az információt. A harmadik szeme erősen feszített, és behunyva a szemeit, érezte, amint az a harmadik jobban élesedik. Tisztábban látta a nőt.
A nevemnek nincs jelentősége. Nem ismersz. Üzenetet hoztam. - lassú, melankolikus, gyenge női hang szólalt meg belül.
Hallgatlak.
A párod üzent. Nem tiszta a tér, nem hallottad meg, kénytelen vagyok én átadni. Pedig sokszor mondta, álmodban is, mégsem hallottad meg.
Jól van. Tudom, hogy nem tiszta a mentális tér. Mi lenne az üzenet.
Szeret ugyan, de maga sem tudja még, hogy mennyire. Elüldözte magától mindazt, amit érzett, mert nem tartotta magát elégnek hozzád.
Ezt tudom. És? - a lány kissé ingerült lett. Nem szerette a felesleges köröket futni. A lényegre!
A türelmetlenséged, ami most is benned van, nem segít. Ez taszítja. Érez téged. Úgy tesz, mintha nem léteznél, mert ezzel távoltartja az energiáidat. Szabályosan védi magát. Most még túl erős vagy hozzá. Ha visszahúzódsz, és sem gondolatban, sem lélekben nem keresed, elindul. Ki kell várnod őt, de ne érezze, hogy vársz.
Ezt is tudom. - sóhajtott a lány. - Még valami? - most tényleg ezért jött ez a nő? Ugyan! Van még valami, csak mint minden test nélküli energia, ő is fél azoktól, akiknek sűrűbb az energiája. Szinte látta, ahogy a nő lehajtja a fejét.
Továbblépett. - a rövid, tömör mondat arcul csapta a lányt. Szinte megtántorodott. Ne. Csak ezt ne….ne…. mással van...mást szeret.
Igen, most mást szeret. - visszhangozta a nő, de már tovatűnőben volt. Egyre halványabb lett az energia, ahogy a lány dühe nőtt, kitöltve az asztrális teret, kiszorítva a nő gyenge energiáját.
És??? Tehetek én bármit? Akkor menjen! Már megint becsaptam magam. Még hogy jelek!
A hited. Látod. Mindig a hited. Mindig itt rontod el. - a nő megint erősödött, de ez túl sok energiájába került. Kezdett fáradni. A lány túl erős, túl haragos volt. - Menj utána. - mondta, és megint halványabb lett.
Nem tudom, hol van.

A nő összeszedte az utolsó atomokat az energiából, amivel ide érkezett. 

Ott, ahol a kettőtök útja hamarosan összefut. Ott van. Ott lesz, és meg fogod találni. Ha itt az idő, ne dönts rosszul. Tedd félre az akaratodat, de ne tedd le a büszkeségedet. Próba jön.
Próba! Még mennyi? Mikor? - de a nő már nem volt ott. Hirtelen minden olyan kegyetlenül valóságos lett, mint a látogatás előtt. Az ajtó, a lépcsőház. Minden ott volt, mint előtte, de mégis más. Az ajtóval együtt egy másik ajtó is kinyílt. Meg kell keresnie… de hol… dübörgött benne az akarat, az ego, a kétségbeesett ÉN. Hol találja, és mégis mikor? Úristen….még mindig várnia kell? Miért?

Lement a lépcsőn, de mintha megint egy álomban lebegne, nem akart tudomást venni arról, amit hallott. Továbblépett. Még mindig kínozta ez a mondat. Kivel? Már látta álomban a világos hajú, alacsony lányt. Akkor még azt gondolta, annak ellenére, hogy tisztában volt a képességeivel, ez csak a félelme. A félelem teremtette a másikat. Ezek szerint mégsem. Létezik. Nagyon is. Nem akarta ezt tovább gondolni. Látni képeket arról, ahogyan ők együtt vannak. Nem. 

Neki is tovább kell lépnie. Menekülnie ebből. Túl régóta vár. 

Érezte, ahogy a jéghideg ego végigsöpör a lelkén. Becsapta a lépcső alján a szürke ajtót maga mögött, a parkoló is visszhangzott tőle. 

Átvágott az autók között, a kinti sápadt téli napfényt hamisnak érezte. Miért van világos, ha a világ megfagyott? 

Beszélnie kell valakivel, aki megerősíti. Még mindig nem tudta eléggé jól kizárni az egót ilyen helyzetben. Felhívja Laurát. Ez az. Végül is ezért van. Ő egész nap pakolgatja a kártyát, talán ráér egy kis segítségnyújtásra, így is sokkal tartozik. 

Már döntött is, és az új döntés erőt adott. “dönts jól…” Tárcsázott. 

A fekete hajú, alacsony, duci nő jókedvűen vette fel. Biztosan minden rendben van megint azzal a szerencsétlen tökfejjel, mosolygott magában a lány. 

Drágám… már nézem is. - hallani lehetett a vonalban, ahogyan suhognak a kártyák. Gyönyörű, nagy alakú, arany szélű Tarot.
Na? - lélegzet visszafojtva várt. Mint mindig.

A kelleténél több idő telt el, mire a nő megszólalt. 

Az információ hamis. Nincs másik nő. Valaki beprogramozta neked ezt az entitást. Főként, hogy nem ismered, így méginkább gyanús.
Fekete mágia? - a lány ledöbbent. Nem. Ezt nem akarta. Az a végeérhetetlen, kilátástalan küzdelem. Nem. Nincs ehhez türelme. A fene vigye el! Évek küzdelme a jóért a rosszal szemben. Egy olyan férfiért, aki jelenleg nem vesz tudomást róla.

Újabb suhogás, újabb kártyák. 

Igen. Nem mondanám azonban, hogy adott személytől jön. Inkább olyan…. - Laura elhallgatott a vonalban. A csend döbbenten hasított kettejük közé. A lány érezte, hogy összeszorul a gyomra.
Nos?

Laura sóhajtása a vonalon átjőve is megborzongatta. Valamit megint elhallgat. 

Globális. A démonok. Megint. Túl sokan vannak.

A lány abban a pillanatban úgy érezte, földhöz vágja a telefont. Már megint a globális őrület! Nem, ezt végképp nem akarja. Hiszi is meg nem is, hogy a maga szerelmi szálán túllépve valami globális ellentámadás zajlik az egylélek párok ellen. Ugyan már. Ki ő, hogy ez ellen tegyen. 

Nem akarom hallani ezt a hülyeséget. - vágta oda, és kinyomta Laurát, aki nem lepődött meg. Tudta, hogy barátnője hirtelen haragú. - Én ezt most nem igazán hiszem el. Túlságosan is… - kereste a megfelelő szavakat - stílszerű. Olyan, mint egy mese. Nekem jobban fáj, de elhiszem a másikat. Mert láttam már álmomban.
Az álmokba is beférkőznek - mondta Laura. - Járj utána. Keresd meg.
Nem tudom, hogy hol van.
Ugyan. Kérd. Tudod, hogyan kell.

Laura letette. A lány ismét egyedül maradt a gondolataival. Démonok. Ők azok, akiket nem szeretett elhinni. Nem szívesen. Túl misztikus dolog ez. Energia, ami sötét, ami az ellenpólusból jön, ami rombol, pusztít, öl. Cinikus, rafinált, mindent tudó lény teremtése, egy olyan helyről, amit soha nem akart ismerni, de látta már meditációkban. A pokol. Így is hívhatjuk az asztráltér azon szegletét, ahova csak erős védelemmel érdemes belépni, mélymeditációban, és hamar lerendezni, amit kell. Kimenteni erős kötés alatt álló lelkeket, felhozni lekorlátozott tudatot, meggátolni egy bajt, olyan bajt, ami nincs megírva. 

Jóllehet, többször kellett már védeni az ébredés alatt állókat a démonoktól, ő maga még most sem hitt bennük igazán. Az arkangyalok létezését könnyebben elfogadta, de az ő energiájukat is firtatta, vajon honnan jön ez, és miért látjuk archetipikusan mindannyian ugyanolyannak Mihályt, Jézust. Inkább próbált erre valamilyen magyarázatot keresni, bár az energiát érzékelte, a védelmüket, erejüket sokszor érezte és a teremtés velük nagyon jól működött, a kommunikáció is, sokszor kért tőlük tanácsot, és minden beigazolódott. 

Menjen a társa után… csak ezt ne. Nem az volt a gond, hogy hogyan csinálja. Jelet kér, néhány napon belül megmutatják neki, merre induljon, de mégis, hogyan vegye fel a fiúval a kapcsolatot, hiszen az elvágta tőle az összes szálat. Nem reagált semmire, nem válaszolt, eltűnt. Nem tud róla semmit, már jó ideje. Hónapok óta. A fájdalom töltötte ki a mindennapjait amellett, hogy élt, és járta az útját, összeszorított foggal harcolt a fény mellett. Már lemondott a társáról, és elengedte. Az elengedés a legkegyetlenebb az Úton, ezt tudta jól. Korábban, a szakadás előtt, azt hitte, ő megússza. Neki nem kell végigcsinálni. Sajnos mégis. Próbált kapaszkodni, olyan sokáig. Nem ment bele az ego játszmáiba, hárította, kikerülte az összes csapdát, mégis elszakadtak. 

Tehetetlenül állt, azon a napon, mikor a fiú kisétált az életéből. Jól emlékszik a fájdalomra, ahogyan masszívan és örökösen befészkelte magát a szívcsakrába, és időnként olyan erősen hasított, hogy úgy érezte, nem bírja a ki az érzelmi hullámot. 

A hullámzás se volt könnyű, mert nem volt honnan erőt meríteni, nem volt jang energia, nem volt férfi princípium mellette, csak asztrálisan és mentálisan, fizikálisan nem. Nem tudott töltekezni. Egyedül viselni a rezgést, nem volt könnyű. Minden nap a fiú nélkül, azzal kezdődött, hogy áthangolta magát. Amikor felkelt, és a fény bejárta a szobáját, sokszor ő maga éppoly cinikus volt a fénnyel és a felkelő nappal, az új lehetőségekkel szemben, mint az ellenpólus démonai. 

Az a nehéz érzés, a Hiány, úgy telepedett rá, mint egy sötét függöny. A tudatára, a szívére, a lelkére. A kilátástalan, keserű napok, melyek harccal és magánnyal telnek. Próbált ő menekülni. Máshoz. Bárhová, csak el, ebből a kapcsolódásból. Nem akarta érezni többé a fiút, sokszor próbálta elvágni a csatlakozást, de nem lehetett. Ebben nem ő döntött. Legalábbis nem ennek a reinkarnációnak az ideje alatt. A köztes létben már eldöntötték, hogy így lesz. 

EGYedül lenni, ez volt a legnehezebb. EGYedül viselni a változó asztrális és mentális teret, az emelkedő rezgést, a negatív energiák beáramlását hárítani, küzdeni az ébredés alatt állókért, közben élni az életet, teremteni, megküzdeni a hétköznapok szürkeségével. Egyedül hazamenni, egyedül ébredni reggel. Nem kapni sem ölelést, sem szerelmet, sem szexualitást. Az érzékiség hiánya is bántotta, már régóta csatlakozott Földanyához, ezért az összes csakrája tisztán és folyamatosan fogadta be az energiát. Szüksége van a szexre, és az alsó két csakra szinte lüktetett érte. Mégis, egyedül kellett lennie. Viselnie mindezt. Mintha vezekelne. Nyilván így is van, egy másik életből magával hozta az adósságot, és most törleszt. 

Úgy érezte, hogy eljött az a nap, amikor már nem bírja ezt tovább. Változtatnia kell. Igen, megkeresi a fiút, végülis mi mást tehetne, egyedüli útként csak ez volt előtte. Nincs más választása. Persze, azt mondják, mindig van választásunk, erről szól a szabad akarat. Ő azonban már próbálta, és minden út ugyanoda vezetett. A társhoz. 

Túl kell lépnie a fáradtságon, a fásultságon és a hitetlenségen. Nehéz, lehúzó, ismétlődő energiák, melyeket időről-időre leküzdött. Elindult hazafelé. Már nem vert úgy a szíve, már nem tombolt úgy benne a harag. Nyugalom töltötte el, most, hogy döntött, a káoszból újra rend lett. Észre sem vette, hogy valójában egy új útra lépett rá. Arra, melyre már régen kellett volna. 

Reggel volt, mire le tudta hunyni a szemét. Olyan sok energia száguldott át rajta az éjjel, hogy nem tudott aludni. Érezte, az egész testét körbeölelő ismerős rezgést, vibrálást. Ahogy a kapcsolódás erősödött, tudta, egyre kevesebbet fog majd aludni, minél jobban érzi a másikat. Fáradt volt, de boldognak érezte magát. Fel volt töltődve. Az éjjel megérezte a másikat. Újra. Sokkal jobb volt így. Eddig csak félig-meddig volt jelen, néha még telepatikusan is hallotta, azonban az utóbbi hetekben már alig-alig. Érezte, hogy mintha valami üres lenne az életében, de gépiessé vált, rutinos megszokásba kapaszkodva élt, arra koncentrálva, hogy a legfontosabbakat végrehajtsa. Pontosan, mint egy katona. Semmi több nem volt ennél. Belső és külső parancsokat végrehajtó részegység, mely mindig azt tette, amit kellett. Tökéletesen működött, de a lelke le volt fojtva. Most visszakapta a lelkét. Fájt, mint ahogy minden változás fáj. Fogalma se volt róla, hogy vajon a fiú mit érez mindebből. Vajon gondol rá? Érzi őt? Álmodik vele? Beszél még hozzá, úgy mint régen?

Talán… 

Most már volt célja. Megkérte éjjel a jelet. Mutassák meg, hol találja a fiút. Majd ha meglesz, ráér gondolkodni azon, hogyan csinálja. Ha nem neki kell megtalálnia, találja meg a fiú őt, így hangzott a kérése, mivel ezzel talán kikerülheti, hogy neki kelljen lépnie. Nem szerette felcserélni a szerepeket, nem neki való volt, világéletében volt tartása. Nem akart játszmázni, de fontos volt, hogy levegyék a terhet a válláról. 

Lépjen a másik, keresse meg, ragadja meg újra a kezét a semmiből. 

A sötétbe már bekúsztak a hajnal fényei, enyhe rózsaszín pírral töltve meg a szobát. Simogatták a lány ágyneműjét. 

A semmibe meredt, nem látta az új nap tűzjátékát. Befelé figyelt.

Gyere vissza…. - suttogta a végtelen térbe, majd elaludt.

Weblap készítés ingyen