Benned van a Férfi és a Nő
Erőben az egység
Híd a hídban
Láng a jégben
Magányos nő áll a sziklán,
Hajába kap a kemény szél,
Lelkébe csap az összes kín minden szilánkja,
Meg sem rezzen, meg sem fordul,
Rácsapta az ajtót a múltra.
Magányos férfi áll vele szemben,
Messze tőle, arcát öregbíti a bánat,
Szemében mégis ragyog a remény,
Tudja, hogy a híd átvezeti a félelem
A kétség és a fájdalom összes kietlen útján.
Először a férfi lép a hídra,
Kezét a nő felé nyújtja,
Nem tudja még, vajon mi lesz a válasz,
Csak érzi belül, a Nőben a megváltás,
A Nőben a fény, az otthon és a család.
Leteszi büszkesége minden pajzsát,
Leveszi az álarcát, kevélységét,
Mert a lelke most sebezhető vad,
A szívét mégis felvértezte az érzés,
A szerelem mégsem veszett el.
Talán most elindul felé a Nő,
Mert a fénye tartja a Férfit életben,
A hangja ébreszti fel,
A hite ragadja meg a kezét,
A szíve öleli körbe.
Magányos harcosok ők,
Találkoztak az élet legnagyobb viharában,
Nem tudni még, meddig tart az útjuk,
De a Nő mégis elindul,
A híd felénél találkoznak,
A Nő megfogja a Férfi kezét.
Nehéz út ez, a híd veszélyes,
Nélkülöz minden biztonságot,
Ingatag és a mélység olyan közel van,
Nem néznek máshova, csak egymás szemébe,
Nem maradt más, csak a hitük,
A kezükben az erő, a szívükben a feltétel nélküliség.
A híd maga a megváltás,
A találkozásuk most az újjászületés,
A maguk erejét egyesítik egymásban,
Szembenéznek a sötétség minden arcával,
Mert tudják, a sötétség is fény,
A fény is sötétség.
Behunyt szemmel mennek végig,
A legsötétebb szakaszon,
Mert már nem félnek, többé soha,
A Torony már rég nem áll,
A hamis tükör összetört.
A szerelem adott, de a döntés nincs még itt,
Amikor a napfény beragyogja a lelküket,
Amikor majd a sötét felhők eloszlanak,
Akkor világosodik ki a híd és rájönnek,
Valójában arany úton mennek előre.
Már látják egymás tisztaságát,
Ismerik egymásban a gonosz összes arcát,
Elfogadták a sötét részeket,
Befogadták egymásba a másik fényét,
Erejükben egység van,
Eggyé vált harcosok ők,
Akik önmagukban egymásért küzdenek.
Tudják, hogy mit jelent a másik,
Tudják, hogy mi a közös dolguk,
A férfi dönt majd, a nő választ,
A férfi kezében a kormány,
A nő kezében a kulcs.
A bátorság a Nőben van most,
A megadás a Férfiben,
Ami elindult, már nem fordítható vissza,
Habár minden sötétnek tűnik ebben az órában,
A világ még álarcot visel körülöttük,
Ők már tudják, ez csupán egy átmenet.
A lélek útja ez, a szív próbája,
Mert a fény mindig a legnagyobb sötétbe,
Úgy hasít bele, mint a hajnal fénye,
A sötét és hideg tóba,
És mielőtt még minden véget érne,
Valójában minden most kezdődik el.
Eszter
2016. június 19.
A Férfi és Nő
Az Út vége
Végére értünk annak az útnak,
amit eddig egymás nélkül jártunk,
amikor veled voltam mindig
azt éreztem, ez egy csoda,
amikor nem voltál ott azt éreztem,
nem élem túl ezt a világot
Nélküled.
Amikor elkezdődött én tudtam
ki vagy nekem, ki vagyok neked,
te is tudtad, de én elvesztem a szavakban,
elvesztem a fátyolban amit
a szíved elé húztál, hogy ne fájjon annyira,
hogy ne szakadjon meg az szívem
Nélküled.
Minden perc, amit veled töltöttem,
minden óra, amit együtt átéltünk,
minden beszélgetés, amikor meghallgattál,
minden veszekedés, minden őrült harc,
ami után mindig visszértél,
áldás volt nekünk, hiába, hogy még mindig
itt vagyok
Nélküled.
Tudom, hogy azé lesz, aki nem akarja,
azé lesz, aki le tud mondani,
aki el tud engedni, mert magánál jobban
szeret téged, mert te így szerettél,
édesem, drágám,
így szerettél engem végig, és tudtad,
ha a Sors segít nekünk, nem leszek sokáig
Nélküled.
Már tudom minden keménységed mögött,
minden hidegséged mögött az önfeláldozás,
a lemondás és a végtelen, tűrhetetlen fájdalom állt,
már tudom, hogy azért kellett egyedül lennem,
mert tudtad, amíg nem lesz vége,
ki kell várnom a te harcod végét,
Nélküled.
Napok vannak már csak, és vége,
és amiről azt hiszed, hogy elveszett,
azt hamarosan a kezedbe, a szívedbe, a karodba
a lelkedbe foghatod,
mert ami fekete, az fehér,
most már tudjuk, hogy ott leszek
Veled.
Az világ összeesküdött ellenünk,
az emberek nem értenek,
nem tudják, nem élik át,
nem voltak ott, nem hallgattak téged,
nem látták, amikor becsapott a villám,
amikor leomlott a torony,
amikor megtudtam, hogy mindig is ott voltál
Velem.
Azt hittem, nem szeretsz,
Azt hittem, nem hiszel nekem,
Azt hittem, nem bízol bennem,
Azt hittem, nem én kellek,
Végtelen volt a könnyek hosszú folyama,
Végtelen volt a kín, a magány,
Hogy nem érinthettük egymást,
Mert attól féltél, majd a végén nem leszek ott
Veled.
Ott van az út előttünk, de ez már új,
Az egész élet ott van még neked és nekem,
Leomlott minden fal, eltűnt minden hamisság,
Eloszlott a kétség köde,
Eltűnt a hiábavalóság,
A tudat is boldoggá tesz, hogy mégis,
A Csoda nem múlt el, pedig kétségbe vontam,
minden szavadat, minden tettedet,
de mégis kitartottam és ott vagyok
Veled.
Egy lépés már csak, ugorj fejest a szakadékba,
Nem fogsz elveszni, kedvesem,
Mert mielőtt ugrasz, megfogom a kezed,
Mielőtt ugrunk, behunyod a szemed,
Csak fogj erősen, édesem, drágám,
a szakadék mélyén, amikor az életünk
darabokra hullik, és a jéghideg csillagok
felrobbanva születnek újjá,
amikor a vörös csillag éjek kivilágosodnak,
amikor a rózsák végre megszólalnak,
amikor az ajkad az ajkamhoz ér,
amikor a lelkünk újra egy lesz,
akkor leszek ott igazán
Neked.
Eszter
2016. június 23.
Az Igaz Ereje
A Torony Halála
Nincs kétség többé,
Összeomlott a hamis vár,
Ami kívül tisztának tűnt,
Valójában hamis, mint
Az erekben csörgedező ősi vér,
Ősi Átok terhelte, szélmalomharcot
Vív most a vesztes szív.
Tisztaság tölti be a lélek palotáját,
A Nő az ablaknál, mögötte a Férfi,
Tudják mindketten, nincs többé félelem,
A kétség összes hídja,
A magány összes sziklája,
Leomlott örökre,
A rózsák forró illata tölti be a lelküket.
Nem fordul többé a Nő
Hamis igazságok felé,
Átlátja az Ősi Falat,
Áttöri az Ősi Karmát,
Mert a Férfi ereje tartotta a karjában,
Vitte az úton, egészen eddig.
Meg kell tudni váltani,
Magunkat az ideáltól,
Meg kell tudni élni,
Azt az Igaz Szerelmet,
Ami Ősi Földön kelt életre,
Ősi Földön születik újjá,
Éppen most.
Nemet mondani a halálra,
Nemet mondani a könnyre,
Nemet mondani a hamis szavakra,
Csak az az igaz, ami megérint,
Láthatatlan dimenzió forró érintése,
Láthatóvá válik, ha te is akarod.
A Nő és a Férfi egymás szemébe néznek,
Ősi Vágy, Ősi Szerelem,
Mindegy, oly mindegy már, mi volt,
A test és a tudat csak a lélek ruhája,
Mely átível minden életet,
Kimondom, kimondod, nem félünk többé.
Szerelemért élünk, szerelemért halunk meg,
Meghalt a gonoszság, meghalt az illúzió,
Összeomlott az Ősi Torony,
Összeomlott az Ősi Hazugság,
A Nő már tudja, mi az igaz,
Ami igaz, gyönyörű.
Elhiszed vagy sem, kedvesem,
Nem veszítesz el többé,
Stabil a lelkem, stabil a szívem,
Mert megéreztem, ahogy megérintettél,
Megéreztem, ahogy a villámunk
A Toronyba csapott.
Ébredés az álomból, igen,
A karma köde távozik örökre,
A fájdalom dühe rombolta a falat,
A szerelem ereje emeli fel a két embert,
Magasba, míg a tűzben ölelkeznek,
Míg a testben a lelkek
Összeérnek.
Megszólaltak a hallgatag rózsák,
Felrobbantak a vörös csillag éjek,
Lángolnak a jéghideg csillagok,
A létezés is öröm,
Az álom nem álom többé,
Fegyverek nélkül csak tisztán,
Átadja magát a Nő és a Férfi
Annak az Egységnek, mely
Most Születik.
Eszter
2016. augusztus 11.