Benned van a Férfi és a Nő
EGYLélek III. A karma - újra EGY
- 2015. Budapest, tél. -
Ádám végre írni kezdett. Nem sokat, csak egy egyszerű, sablonos mondatot. “Szia, rég beszéltünk, hogy vagy?”. Amikor elküldte, úgy érezte, menten kiugrik a szíve. Nem szerette ezt a reakciót, ezt is Annához kapcsolta, az újabb olyan dolgok egyikét, melyeket nem tudott irányítani.
Elküldte, és megpróbált úgy tenni, mintha voltaképpen nem érdekelné, hogy a lány válaszol-e. Felállt a gép mellől, elment enni valamit, pakolt a szobájában, kiment az udvarra. Nem akart a gépére nézni, ahol ki volt nyitva az üzenetküldő felület, de azért a szeme sarkából figyelte, vajon pirosra vált e az üzenetjelzés, vagy sem. Nem váltott. Azt már végképp nem akarta megnézni, Anna látta-e már…
Anna éppen a telefonnal a kezében sétált. Egy hívást várt, és időnként a telefonra nézett. Reggel óta furcsán lebegett. Ismerte jól ezt az érzést. Mintha kicserélték volna, egy másik világban létezett ilyenkor. Eltelt néhány hét, amióta Laurával beszélt és igyekezett figyelmen kívül hagyni azt, amit a szellem mondott neki a lépcsőházban. Kizárta az agyából és azt mondta magának, ha Ádámnak lenne valakije, ő egészen biztosan érezné. Ezeket a heteket azzal töltötte, hogy minél jobban fenntartotta a pozitív rezgést magában. Ez a legnehezebb, és kevesen vannak még, akik meg tudják hosszú távon csinálni. Jön egy rossz érzés, egy rossz gondolat, egy rossz benyomás, és minden borul, amit hetek kemény munkájával felépítesz, azonban lehet ezt lazán is, zsigerből csinálni. Csak úgy. Mert jól akarod érezni magadat, és kész.
Anna már művésze volt ennek. Jól érezni magát. Csak úgy. Amikor jött a negatív energia, áthangolta magát, zenével, meditációval, sétával, sporttal, barátokkal. Nyugalommal és lecsendesülő elmével, mely kizárja az egót, amely olyan, mint egy gonosz, állandóan magát rekedtre üvöltő gonosz törpe. Anna ego-törpének hívta, és igyekezett elkergetni, ha a kis törpe már túl hangosan kiabált, és el akarta hitetni vele, hogy egy olyan férfire vár, aki voltaképpen nem is létezik.
Aznap reggel kellemes érzéssel ébredt, és szinte simogatást érzett belülről, a szívcsakrában, a testét melegség töltötte el, a lelkét boldogságérzet, amely nagyon mélyről belülről jött, és az előre megrendezettség érzése kísérte, mintha egy előre megírt tökéletesen megkonstruált ajándék-színdarabban vennének részt ő és Ádám, mert a kellemes melegséget azonnal Ádámhoz kapcsolta, mivel az ő arcát látta maga előtt a belső szemével, ahogy magához tért.
Tudta. Egész nap tudta, érezte és a lelke dalolt. Ennyi idő után már meg tudta különböztetni az egyik megérzést a másiktól. Amikor délben lement az ebédlőbe, kezében a tálcával, egy erős látomás jött, úgy vetítették elé, mint egy két másodperces filmet. Üzenet lesz, egy sor. Onnantól tudnia kell, mire mit mondjon, mit írjon.
Mindenre a szeretet a válasz…
Délután ment el sétálni, hogy kiszellőztesse a napi stresszt. Pontosan két másodperccel a fiú üzenete előtt csapódott a szívcsakrába az az érzés, amit tüzijátéknak hívott és akkor már eltöltötte a bizonyosság.
Mindig rácsodálkozott erre a jelenségre, ami csak Ádámnál fordult elő.
A szívcsakra szinte robbant.
Megnézte. Ott volt. Nem nyitotta meg, csak a telefon jelezte. Nem nyitja meg. Még nem. Ostoba ego-játék, de ennyi belefér, ennyi kell. Nem fog azonnal a fiú lábai elé térdelni ennyi idő után, ráadásul úgy kérdezi meg, hogy hogy vagy, mintha nem tudná, hogyan hagyta őt ott…
- 2014. Budapest. december vége -
Anna sírt. Mindegy volt már, hogy mit mond. Ádám hátat fordítva állt és hallgatott. A lány csendes volt. Most már az. Tudta jól, hogy vége.
- Miért… - suttogta a fiú kegyetlenül feszülő hátának.
- Tudod nagyon jól.
- Nem volt…
- De igen Anna, tudod te is, én is. Mindegy már. Hagyjuk egymást. Felejts el. - Ádám megfordult, de kerülte Anna tekintetét. Magának magyarázott. - Sajnálom, hogy megbántalak, de el kell engedj. Elegem van.
- Nem mehetsz így el…
Ádám szája sarkában fintor tűnt fel.
- Na látod. Mindig ez. Nem tehetsz ezt, nem tehetsz azt. Hagyj békén.
Az ajtó felé lépett. A lány megérintette a karját, de a fiú elhúzta. Az ajtóban még egyszer megfordult, a tekintete olyan volt, mint egy kőszikla.
- Ne keress. Nem fogok reagálni.
A pillantásuk még egyszer, a lelkük egy utolsó kétségbeesett pillanatra összeért. Ádám majdnem visszalépett a lányhoz. Egyetlen kósza apró, alig észrevehető mozdulatot tett, Anna azonban látta és ettől visszaköltözött a szívébe a remény.
- Ádám… kérlek…
Ez volt az a szó, amit Ádám nem akart hallani. KÉRLEK.
Nem szólt semmit, csak megfordult és halkan tette be az ajtót maga mögött.
Anna egyedül maradt. Tudta, innentől hosszú lesz az út. A fiú akár évekre is eltűnhet, érezte, legbelül. A lelke szinte érezhetően tört darabokra a testében. Ádámnak nem fáj?
Dehogy fáj. Szív nélkül nem fájhat az embernek semmi…
Ádámnak fájt. Kegyetlenül, hosszú hónapokon át kínlódott. Sokszor majdnem megtette, de végül soha nem kereste meg a lányt. Magába zárta az érzéseit, az értelmetlenség csontszilánként ölte a lelkét. Miért keresse meg, hiszen semmi nem változna és ő sem tud ennek a lánynak soha megfelelni. Majd lesz valahogy. Majd keres mást Anna, és idővel majd ő is. Addig marad az élet, a maga ürességében. Anna előtt is üres volt, Anna után is az. Nem nagy kaland.
Túl lehet élni.
Túléli. Ő nem fog belepusztulni egy lány hiányába.
- 2015. Budapest, tél. -
Anna másnap válaszolt. Egész éjjel ébren volt és tudta, érezte, a fiú is. A Kapcsolódás úgy tért vissza a maga teljességében, mintha soha nem szakadtak volna el. Boldog volt, és a boldogsága kiáradt belőle, a végtelen időbe és térbe, hogy azután visszatérjen hozzá. Ádám írt neki.. csodálatos...mégis igaz...minden igaz volt, amit érzett.
Mindig így megy ez… akik összetartoznak, találkoznak újra.
Egy üzenetváltás, egy véletlen találkozás, egy totálisan lehetetlen helyen és időben, egy álom, egy mondat, egy szó. Beindítja a megkövesedett fogaskerekeket.
Tudta, hogy új szakasz következik és le kell vizsgázniuk…
Délelőtt írt vissza.
“Szia, jól vagyok, minden rendben van nálam. Nálad?”
Ezek a sablon szavak, melyek mögé valódi érzések szövődnek.
Ádám tudta, hogy a lány nem fog azonnal visszaírni és épp ez tetszett benne a legjobban. Megdolgoztatta az embert. Azt is tudta, hogy a lány már látta az üzenetet, csak szándékosan nem nyitotta meg, hogy ő nem tudja, hogy látta. Nem kellett fizikai megerősítés. Érezték egymást és tudatosan használták, ezt a részét Ádám is.
Ő is érezte Annát. Reggel kilenc körül már fütyörészve dolgozott. Sándor mosolyogva nézte. Végre. Biztosan valami csaj van a dologban. Ideje volt.
11-kor jelezte a telefonja, hogy Anna írt.
Ő kinyitotta az üzenetet, azonnal, és visszaírt. Minek a tötyörgés. Eldöntötte, kész.
“Én is jól vagyok. Dolgozgatok, a régi helyemen. Minden oké.”
Megállt. Behunyta a szemét, nekidőlt a falnak. Igen vagy nem? Írja vagy nem?
Végül leírta. Remegett a gyomra, a tenyere izzadt. Ez a csaj...most is legyűri azonnal.
“Tali?”
Csak így. Kicsit béna de nem baj. Régen így írtak egymásnak, most minek udvariassági köröket futni. Azok nem ők lennének.
Anna már előre látta ezt a szót, de nem most. Úgy fél éve villogott a szemei előtt. “TALI?”
“oké”
Nincs ezen mit gondolkodni. Nem kellenek játszmák. Talán később még egy kicsit, de most nem.
“hol?”
Megbeszélték a helyet. Azt a helyet, ahol mindig találkozni szoktak, amely minden szegletében az ő lelkük lenyomatát őrzi, azt a helyet, ahol a lány utána sokat járt, és átkozta magát, hogy annak idején miért ide jártak, hiszen ez kínzás. Most örömmel ment. Hideg volt, de a város még nem vette fel fehér ruháját.
Anna csizmájának sarka kopogott, ahogy remegő lábakkal ment a randira. Az üres utcán szinte nyomasztó volt, a gyomra pedig szinte fájt. Hálás volt magának, mert nem ő kereste a fiút, kibírta. Szót fogadott…
Nehéz ez. Hagyni, hogy nem ő irányít.
Ott állt a fiú, neki háttal, de a jöttére megfordult és rámosolygott.
Puszit adott a lánynak.
- Mi újság? - kérdezte kedvesen Annát, leplezetlenül gyönyörködött a lányban.
A lány mesélni kezdte az életét, csicseregve, csak hogy a hangja kitöltse a kínos pillanatokat. Belül még mindig remegett, egyszerűen nem múlt el. A fiú mosolya lefegyverezte, zavarban volt.
Ádám megérintette a kezét. A tenyere olyan nagy volt.. mindig úgy ölelte körbe a lány kézfejét, azelőtt is, mintha ez a két kéz össze lenne olvadva.
Úgy kezdődött el, mintha soha nem is ért volna véget. Nem beszéltek meg semmit. Nem tisztázták a régi dolgokat. Nem akarták bolygatni, csak élvezték, ami van. Azt, hogy olyan könnyen találtak újra egymásra, és elfeledték a sok egymás nélkül töltött hónapot, a fájdalmat, a haragot, a könnyeket, a magányt. Természetes volt egymás karjában lenni.
Ez hát a teljesség, amikor két egész egymás része lesz.
Beszélgettek ugyan, nagyon sokat, de teljesen másról. Az életről, a világról, az emberekről. Mély témákról. Élvezték, hogy sokban egyezik a véleményük, hogy együtt a világot is képesek lennének megváltani. Nagy lendület van ebben a kapcsolatban, tisztában voltak vele.
Megélték amit kaptak, nem gondolkodtak előre. Hajóztak a maguk óceánján és nem számoltak a viharral, pedig tudjuk jól, a vihar mindig bekövetkezik, csak azért, hogy rendbetegye az elfásult energiákat.
Addig amíg a vihar ideér, élvezni kell a napfényt…
Anna nézte a felkelő Napot. Csodálatos vörös fénnyel fonta körbe a várost, megölelte az alvó lelkeket és felébresztette azokat, akik nem akartak még ébredni...Anna érezte, hogy ez a nap más, mint a többi. Ádám és ő az éjjel Szövetségre léptek. Örökös, titkos, ősi szövetségre, a lelkük mostantól EGY volt.
Ádám már elment, elég korán indult mindig, dolgozni, és most már későn világosodott. Már majdnem hét óra volt.
Anna az ágyra feküdt, amely még mindig őrizte a fiú lenyomatát. Becsukta a szemét és Ádámhoz beszélt. Telepatikusan. Tudta, hogy a fiú hallja őt….mindig hallja.
“ Teljesen mindegy, hogy mi volt előtte...hogy te mit mondtál, és én mit mondtam...hogy te mit éreztél és én mit éreztem..hogy te féltél és én féltem...elmenekültél és elmenekültem, de az a múlt. A jelenünk a jövőnk és én SZERETLEK. Csak úgy. Egyszerűen. Magyarázat nélkül. Szeretlek önmagadban, feltételek nélkül. Átverekedtük magunkat a félelmek erdején, és most itt vagy. Ölelsz és csókolsz, szeretsz, félelem nélkül. Mert tudod, hogy a tiéd vagyok, csak a tiéd és nem megyek el. Nem akarok már elmenni mással. El akartam, igen. Nem bíztam benned, nem hittem bennünk és te ellöktél magadtól, mert amit te magadtól tudsz, azt nekem tanulnom kellett...hogy hogyan kell szeretni...és te megtanítottál rá...Szeretlek, csak így. Szavak nélkül is. Minden porcikámmal téged szeretlek, és most már nem félek érezni ezt. Nem zárom be előled magamat, hanem adom ami vagyok, neked. “
Ádám meghallotta….
Letette a szerszámosládát, amit éppen a kezében tartott.
Fura érzés kerítette a hatalmába. Mintha egy selymes női kéz belülről simogatná a mellkasát.
Anna..
“ Nem mertelek szeretni. Féltem. Féltem attól, hogy majd elhagysz, féltem, hogy kevés leszek neked, féltem, hogy találsz jobbat, másabbat, méltóbbat, erősebbet… féltem, hogy majd nem bírom végigharcolni az életet veled, mert gyenge leszek, a rögös ösvényen, amin mennünk kell, majd te dalolva szaladsz előre, én pedig lemaradva kullogok utánad, szomorúan...féltem, hogy jön egy olyan férfi, aki könnyedén elvesz tőlem, mert én gyenge vagyok..te pedig erős. Mindig olyan erős voltál, én pedig csak álltam és néztem, hogyan küzdesz, egyedül az élettel. Gyáva voltam, amikor elmentem tőled, azt gondoltam, hamarosan úgyis megtudom, hogy mással vagy, mert neked nem nagy ügy, hiszen te erős vagy. Téged nem érdekel majd, hogy én még mindig szenvedek, utánad, érted, és a fejemet verem a falba, mert elengedtelek. De aztán jött az az Érzés. Az a nap.. és tudtam már. Tudtam, hogy meg kell keresnem téged. Csak mert megéreztem a tőled áradó szeretetet. Azt, amit most is érzek. Azt éreztem akkor is. Először nem hittem el, de ahogy jött csak egyre, és egyre, nap nap után és jött az Érzés mellé sok látomás, sok gondolat is, és tudtam, hogy mindezt hozzád köthetem.. éreztelek, láttalak és hallottalak. Eleinte úgy gondoltam, meghülyültem, de ahogy ez ismétlődött, és beköltöztél az álmaimba is, tisztában voltam vele, hogy nincs menekvés. Úgyis nálad kötök ki.
Csak mert SZERETLEK. Csak úgy, feltételek nélkül. Mindegy, hogy mit vágtál hozzám, zokogva, elkeseredve. Mindegy már, hogy bántottál és én bántottalak. Mindegy, hogy mi történt, fátylat rá. Soha többet nem akarlak sírni látni. A karomban tartalak egész életünkben. Ezt akarom. Most már úgy lesz.”
Az összefonódás egy olyan jutalom volt, ami nem jött könnyen Az EGYség nem volt egyszerű, és nem áldozatok nélkül való. Mindkettejük lelke, teste hosszú hónapokon át nélkülözött minden szeretetet, érintést, egymást éhezték, szomjazták. Tudták, hogy összetartoznak, minden egyes napon ezer és millió kérdést tettek fel magunknak. Miért? Ostoba lettem volna? Mégsem szeretett? Én egyáltalán szerettem-e? Mit kezdjek azzal, ha még most is szeretem…?
Az agyukkal, az intellektusukkal nem tudták ezt a problémát megoldani, feltehettek újabb és újabb kérdéseket, soha nem kaptak rá választ. Az érzéseikkel azonban igen. Az érzéseik pontos iránytűk voltak, megmondták nekik, hogy egymás az út.
Hosszú volt az út idáig és hosszú lesz majd ezután is, de már felvértezték magukat a szeretettel.
- 2015 kora nyár, Budapest -
Anna napokat sírt át. Úgy érezte, ebből nincs kiút. Decemberben lett vége, de az új év nem hozott megkönnyebbülést, sem megváltást. Nem hatották meg a gyönyörű január fényei, sem a kellemes meleg, ami ebben a hónapban szokatlan volt, pedig mintha minden őt vigasztalta volna. A napfény, amely kacéran simogatta, amikor dolgozni indult a rohanó reggelben, egymaga, aki körül megállt az idő, és lerögzült egyetlen napon, amikor Ádám elment. Azóta feketeséget érzett a szívében és a világban maga körül is. Nem bántott senkit, nem panaszkodott. Tette a dolgát, mint mindig, nem látták rajta, mekkora fájdalommal küszködik. Munkájából adódóan mosolyogva nyújtotta a kezét azoknak, akik nem bírták el úgy a szenvedést mint ő. Tényleg erős volt, igaza volt Ádámnak. Mindent túlélt, és a lelkét a mosolya fáslijával összetartva, erőnek erejével csinált végig minden napot.
Azután jött a február, amikor már nem tudta nem észrevenni többé a Fényt. A fény akkora volt azokban az időkben a bolygón, hogy reggelente szinte vakított. Bevonta kora tavaszi ezüsttel a fák ágait, amelyeken már előbújt egy-egy eltévedt rügy, mivel korai volt a meleg. Ezek a rügyek olyanok voltak, mint sok reménykedő szerelmes szív - előjöttek a hidegben is, vállalva a fagyot, azért a pici napfényért…
Anna gyönyörködött a reggelekben és tudta, hogy minden nap egy új esély arra, hogy kihasználja a pillanatokat, mert minden egyes pillanattal változtathat mindenen. Nem volt még meg a Kulcs, nem volt itt az idő. Tudta, hogy magával kell foglalkoznia nem Ádámmal. Ádámot félretette ekkorra már. El tudta engedni egy borzalmas éjszakán, amikor újra és újra ugyanazt a számot hallgatta a fülhallgatón a telefonjában és ordítva, összegörnyedve zokogott, először Istent átkozva, majd Istennek hálát mondva azért, mert ekkora tanítást kapott. A zokogás hozta meg a tisztulást, az ego, amely makacs és dacos, vasfogú körmeivel kapaszkodott a lelkébe, ekkor vált le róla, megkönnyebbülést hozva, és az utolsó csepp könny már a háláé volt. Amikor megértette, hogy Ádám szeretni akarta, de ő nem engedte, akkor értette meg azt is, hogy amint kész lesz ő is úgy szeretni, ahogyan a fiú őt szerette, akkor jön vissza hozzá Ádám. Ha nem Ádámnak fogják hívni, akkor pedig valaki. Valaki, aki válaszol az ő rezgésére akkor, amikor itt az idő.
A március már mosolyogva érte őt, és érezte magában a teljesség közeledtét. Nem leszegett fejjel ment már az utcán, félve nézve az emberekre, nehogy meglássák a szemében a mérhetetlen fájdalmat. Nem szomorúan feküdt és kelt, hanem tele erővel, minden percet élvezve. Megtalált a világban újra a szépséget, Ádám nélkül. Önmagában is örömet lelt, ahogy megélte a napokat. Megértette, hogy a boldogságot belül találja meg, és a belső Boldogságot kell táplálnia minden nap. A fákból, a virágokból, kora tavaszi napsütésből, az emberek mosolyából, ezt az erőforrást kell életben tartania, ha a lelkét akarja kiemelni a múltból és átvezetni a jövőbe.
A tavasz már kerek egészként érte Annát. Megtanult egyedül lenni, és megértette, hogy ez egyedüllét voltaképpen önmagunk megtalálása, mert ilyenkor rá vagyunk kényszerítve arra, hogy valaki mástól elvonatkoztatva a lelnünk önállósodjon és ne mástól tegyen mindent függővé. Nehéz folyamat, gyönyörű út, de nem az Út vége…
Jól érezte magát végre. Ádám benne élt. Nem is akarta kitépni a szívéből. Egyetlen percre sem. Élvezte, hogy egy másik ember lelke a lelkének szent és megmásíthatatlan része, egy szépséges rész-egész, mely vonzza azt az embert, akiben az övével azonos lélek lakozik, és majd amikor az a másik is eléri a teljességet, megtalálja az életben a szépséget, önmagában a harmóniát és megtanulja kiemelni magából a Boldogságot, akkor lesznek ők ketten egyek.
A tudat volt a kapaszkodó, hogy ez így lesz, akkor, amikor néhány nap nehéz volt.
Anna egy nyár eleji délután ült le, és kinyitotta újra, sok idő után először, Ádám képét, a laptopja monitorján. Nézte azt az arcot, amit annyira szeretett. Nézte a szemeket, amelyek vonzották a tekintetét, amelyekben el lehetett merülni. Nézte a száj ívét, ami annyiszor csókolta az övét. Nézte a mosolyt, ami melegséggel töltötte el, valahányszor élőben láthatta.
Kellemes, romantikus zenét hallgatott, és csak nézte a kedvesét. Beszélni kezdett hozzá, halkan, finoman, mintha ő maga is egy zene lenne, a másik lelkének legédesebb dallam. Elmondta neki, hogy még mindig szereti, hogy nem ment el végül mással. Hiába, hogy elveszítette a fiút, a lelkében nem szűnt meg a remény. Pedig sokszor hívták, nagyon sokan. Randizni, sétálni, kávézni. Képtelen volt rá, pedig tudta, hogy örökké nem várhat. A tudat azonban nem hagyta, a bizonyossággá szilárdult tudat, hogy a fiú vissza fog jönni az életébe. Látomásai is voltak erről, és habár még azokat is figyelmen kívül hagyhatta volna, az érzéseket már nem, amik folyamatosan dörömböltek a szívcsakrában. Időnként érezte a fiút, de akkoriban éppen nem, azonban azon a délutánon, amikor a nyár illata már bejárta a szobát, sokat ígérve, Anna akkor érezte meg igazán, Ádám mennyire szerette őt. Egyszerűen csak megérezte. Nem kellett hozzá több bizonyíték. Peregtek a múlt képei a szemei előtt és megértette tudattal is, de felérte szívvel is. Ádám még önmagánál is jobban szerette őt, és elengedte, hogy keresse meg azt a férfit, akinek majd elhiszi, amit neki nem.
Akiben majd tud bízni.
Anna lelkéből először a keserűség tört fel, mint egy elfojtott gejzír, és sírt, megint. Hosszú hetek óta nem sírt, de most a sírás úgy hatott rá, mint egy megkönnyebbítő feloldozás. Felismerte, és ezzel máris megvan a Kulcs. Akkor mondta el először azt Ádámnak, telepatikusan, hogy az övé. Csak az övé, hogy megadja magát, nem küzd tovább az érzései ellen. Butaságnak tűnt ez abban a helyzetben, amikor Ádám már hónapok óta nem kereste, de Anna biztos volt benne, hogy Ádám érzi őt és érzi a Változást.
Anna már nem akarta uralni a terepet. Legyen úgy, ahogy lennie kell. Megélte ezt a pillanatot is. Öröm és hála áramlott a szívében, ahogy nézte a kedves arcot. Találkozhattak, ebben a reinkarnációban, és igen, az egységet írták meg magunknak, mert afelé haladnak, semmi kétség. Hálás volt ezért. Hálás volt a tanításért, amit a fiú adott neki azzal, hogy ellökte magától. Igen, megtanulta a leckét. Ült és hallgatta a belső zenét, kettejük közös szimfóniáját. Azután azt is felismerte, hogy nem kérheti Ádámot arra, jöjjön vissza, meg kell előlegeznie a fiúnak a bizalmat ahhoz, hogy majd ő maga megteszi, amit kell, mert ő a férfi. Ő irányít.
Igen. Átengedte az irányítást is, és ez volt a legnagyobb könnyebbség az egészben. Nem a felelősséget tette le. Az irányítást. Azt az érzést, hogy a fiú nem képes meglépni. De igen. KÉPes.
Anna látta a képeket erről és bízott a képekben, mert eddig is mindig jól vezették, oda, ahova aktuálisan érkeznie kellett.
Végül csak ült és nem gondolatokat küldött a kedvesének.
Érzéseket.
Egyszerűen a szeretetet. Csak mert szereti, és az érzés tette őt boldoggá, hogy felismerte, valójában mennyire. Azt is tudta, az ő szeretetére válaszol a másikban rejlő ugyanilyen szeretet, mert ha a másik oldalon nem lenne szeretet, Annában a Változás nem születhetett volna meg.
A Változás abban rejlett, hogy Anna megtanult szeretni.
- Párizs, 1475 tele -
Az alagút hosszú volt és dohos, és ahogy Sheena követte Northot, egyre szűkebbnek érezte a helyet, már szabályosan kapkodta a levegőt. Félt. Az élete két hónapja alakult át teljesen, amikor North és ő elkezdtek menekülni. Valójában nem kellett volna olyan messze elbújniuk, de ők nem akartak a külvárosban maradni. Benn a sűrűjében egész más volt az élet már akkoriban is. Zajlott a pénzmozgás, mindig lehetett jó üzleteket kötni, csak szemfülesnek kellett lenni az embernek. North kiszagolta, hova kell menni, kivel kell beszélni, megérezte, hogy kiben bízhat és kiben nem. Jól ment a szekerük, még egy kis panzióban szobát is tudtak bérelni, ami a korábbiakhoz képest mindkettejüknek luxus volt. Most azonban North hibát követett el.
Hatalmas hibát.
Akivel üzletet kötött, egy veszélyes észak-párizsi fickó volt, a rosszabbik fajtából. Olyan típus, akinek semmi nem számított, ha kellett valami. Elintézett bármit és bárkit, és North erre harapott rá. Meg akarta mutatni Larsson bandájának, hogy magasra tört és figyelmeztetni akarta őket egy apró kis “baráti gesztussal”. Ez sikerült is.
Egy hidegbe forduló éjjelen, amikor az az utca a szokottnál is csendesebb volt, amin két hónappal ezelőtt Sheenát fejbe találta egy kővel, nos, azon az utcán Larsson és egész bandája odaveszett egy utcai összecsapásban. North ezúttal nem jól szimatolt… az észak-párizsi, Yanis, egy keskeny orrú, keskeny szemű, alacsony ürge - apró termete ellenére meglehetősen hirtelen, de főleg gyors észjárású, nem tudta kontrollálni magát, sem az embereit, akik egy másik utcai harcon voltak túl előző éjjel, és nem ők nyertek. Ott is odaveszett néhány szerencsétlen, akiknek nem hosszú életet szánt a sors, és kellően fel voltak paprikázva, tele haraggal, bosszúvággyal, gyűlölettel. Az egész világ ellen. Mindenki ellen. A démoni sötétség tömören ülte meg azt az utcát, akkor. Nagyon gyorsak voltak, hosszú késekkel és tőrökkel dolgoztak, profin, és egy ilyen kis külvárosi bandával szemben, akik voltaképpen földönfutók voltak, az erdőben laktak és az erős belvárosiakhoz képest alultápláltak és gyengék voltak, fényesek voltak az esélyeik. Hamar lezajlott az egész, talán húsz perc se volt. Gyorsan jött a feketén táncoló halál, és újra csend lett.
North másnap reggel tudta meg egy tizenéves kölyöktől, akit futárnak használtak, hogy a “munka elintézve”. A kölyök azt is elmondta, remegve a kora reggeli hidegtől, hogy mindenkit sikerült kinyúvasztani a bandából.
- Hogy érted kölyök??? - szinte felemelte a kockakőről a reszkető fiút.
- Hát nem érted? Megölték őket. Mindenkit.
North elengedte a kölyköt, aki úgy inalt el, hogy a következő pillanatban már nem tudta volna a sikátorban megtalálni. Leült egy kőre. Ő is remegett. Nem ezt akarta. Egy kis verést akart, hogy megmutassa, már verőlegényeket is tud fogadni, és nem mentek el csak azért a városból, mert Larsson azt mondta… de soha nem gondolta volna, hogy ezért az egykori cimborái az életükkel fognak fizetni.
Keserű harag mardosta a torkát. Ezért meglakol az a mocskos Yanis.
Érezte, hogy sír, de nem akart tudomást venni róla, még a könnyeket is dühösen törölte le. Sheena jött ki hozzá, mint mindig, most is érezte a társát.
- Kedvesem..gyere be, olyan hideg van még.
- Hagyj most. Kérlek. - North szinte suttogott. Összepréselve az ajkait, keskeny csíkká, mereven nézett előre, mintha azt gondolná, azzal, hogy nem néz a nőre, ő nem fogja észrevenni, mekkora a baj.
- Jól van. - a nő bement, de a szívét a félelem már összefogta egy olyan keskeny satuba, hogy úgy érezte, mentem megfullad.
Jó ideje tudta, hogy az ő szerelmük nem lesz hosszú. Mert vagy North hal meg, vagy ő. A férfi rettegett, hogy elveszíti. Fogta a kezét, ölelte, még álmában is. El nem engedte egy percre sem, állandóan Sheenán tartotta a szemét még akkor is, amikor nem volt a közelében, mindig tudta, a nő hol jár, mit csinál. Nagy szerelem volt az övék. Ott, akkor a házban, az édesanyja ékszeresdobozával a kezében Sheena megérezte, hogy az életét is a férfira bízhatja. Rátámaszkodott hát az erős, védelmező karokra, beletemette arcát a széles mellkasba, az erős vállra hajtotta a fejét és mostantól akkor is érezte, hogy a férfi öleli, amikor a férfi messze járt tőle, valahol Párizs egyik külkerületében, minden percben kockára téve az életét. Kettejükért. Mert mindent kettejükért csinált. Az volt a férfi álma, hogy saját vállalkozást indít a belvárosban, ami legális, egy kisbolt, pékség, bármi. Legyen normális életük, megélhetésük. Családjuk. North még a nőnél is jobban vágyott egy kisgyermekre. Egy kislány... közös otthon, közös élet. Sheena is így akarta, de látta, hogy a türelmetlen társa pengeélen táncol, és nem tudta meggyőzni. North szinte halhatatlannak hitte magát. Sebezhetetlennek. Valóban erős volt, magas, nyúlánk, szálkás, izmos. Mint egy szobor. Sheena sokszor gyönyörködött benne, amikor egymásban lelve a gyönyört, éjjelente hozzásimult a forró férfitesthez, és egyszerre érezte benne a gyengédséget és az erőt. Ő úgy mondta mindig Northnak, hogy a szerelmüket az angyalok kötötték meg az égben és most azért szálltak le a földre, hogy testet öltve megmutassák az embereknek, mi a szerelem valójában.
A férfi érezte, hogy ez valami különleges, bár nem gondolkodott el rajta. Egyszerűen érezte. Belül tudta, minden idegszála, sejtje, porcikája ehhez a csodálatos nőhöz köti, akit őszintén tisztelt azért, mert kitartott mellette, ment vele az éjszakában, ha menekülni kellett, meghúzódott a sötétben és kivárta, míg a férfi vívja a harcait, mindig haza lehetett hozzá térni, ha a férfi megtette amit meg kellett tennie aznap. Minden nap iszonyatosan nehéz volt, soha nem voltak biztonságban, bár North úgy tett, mintha ez nem lenne igaz, leplezte az igazságot. Pedig már tartozott néhány fickónak, és Sheena tudta ezt. A tartozások halmozódtak mert a férfit vitte előre a makacssága és mindenáron bizonyítani, nagyot alkotni akart, megmutatni a világnak, ki ő. Azt akarta, hogy ismerjék a nevét és a nő adott erőt neki. Úgy állt mögötte az ő szép kedvese, mint egy istennő, megdönhetetlen vára a szerelemnek és az időnek.
Mindig érezték egymást. Bármi történt, pontosan tudták a másikról és ezt természetesnek vették, nem gondolkodtak rajta. Csak léteztek ebben a közös energiaburokban, amiben folyamatosan áramlottak a tiszta és szent szeretet-energiák.
North fürdött Sheena szerelmében, a nő nem titkolta el az érzéseit, a vágyait, és ezzel táplálta a férfi szerelmét, aki korábban soha nem tapasztalta meg, hogy lehet így szeretni valakit. Annyira, hogy szinte már félelmetes volt ez az erő. Összetartotta őket és tudták, ha az egyikük elmenne, a másik is követni fogja…
Az alagút hosszú volt, sokkal hosszabb, mint elsőként gondolták. 1475 december 2.-a volt. Nagy volt a forrongás akkor már a városban. Mindenkinek elvei, ideái voltak, mindenki forrongott a zsarnoki XI. Lajos ellen, aki akkor a francia trónon ült, és a városban már vágni lehetett a feszültséget. Northot nem érdekelte a politika, de ezúttal tudomást kellett vennie arról, hogy akár egy forradalom is kitörhet, ami keresztül fogja húzni a számításait. Pontosan ez volt az oka a kapkodásának, annak, hogy mindent olyan gyorsan akart megoldani, hogy kedvesét biztonságban tudja.
Az alagút falairól csöpögött a víz, és minden csepp visszhangzott, ahogy a lépteik is. Próbáltak egyensúlyozni, hogy ne lépjenek bele a vízbe, ami az alagútban folyt, és követték a jó előre kitaposott ösvényt, a köveket, amik kiálltak a vízből, és melyeken több mint száz éve ugyanúgy menekültek a háború elől a városból a szegények, a gyerekek, az asszonyok.
North ment elöl, fogta a nő kezét. Sheena utána, vigyázva, hogy meg ne csússzon. Ő már sejtette, hogy egy kislányt hord a szíve alatt… tudta, hogy leánygyermek, az asszonyok mindig tudják, kinek a lelke talált helyet a testükben, hogy azután életet adjanak neki. Kétszeresen is félt, mi több, összeszorította a torkát a félelem.
Az alagút végére értek. Sötét volt odakint, a nőnek már lilára fagytak az ujjai, enyhe görcsöket érzett a hasában, és ahogy az egyik kőnél nagyobbat lépett, és majdnem elcsúszott, szétnyílt a ruhája elöl, megigazította, és látta, hogy a combján egy vérfolt van.
Ne….
Nem veszítheti el a gyermeket. North annyira akarta ezt a kicsit és még nem is tudja….
Ahogy kiléptek a szabadba, a zöld fűbe, még sötétebbnek és hidegebbnek látta a világot. A combján most már folyt a vér. North is észrevette, ahogy megfordult, és a kezében lévő fáklyával rávilágított, és szinte látszódott, ahogy megremeg a fáklya fénye.
- Mi a baj kedvesem...mi történt veled… - a férfi már tudta a választ, és összeszorult a torka.
- Babát vártam volna… - suttogta a nő. Megszédült egy pillanatra, és North vállába kapaszkodott. A férfi átkarolta. Leültette egy mohával borított kőre. A nő összegörnyedt. A ruháján terjedt a vérfolt. North nem igazán tudta, hogy mit csináljon vele. Nem értett a női bajokhoz, csak nézte, ahogy a kedvese elveszíti a közös gyermeküket.
Kutyaugatást hallott távolból és férfiak hangját. Keresik...Az a mocskos Yanis rájuk eresztette a bandáját. Tudta, ha megtalálják őket, hamar végeznek velük, főként, hogy egy éppen vetélő nővel van, aki képtelen arra, hogy elfusson, gyenge, és most még a lábára sem bír állni. North testében végigdübörgött a vészjelzés. A tenyere izzadt, a halántéka lüktetett, érezte, hogy hideg veríték folyik a hátán. Behunyta egy pillanatra a szemét, ösztönösen. Csatlakozott az áramlásba, úgy, hogy nem vette észre, tanácsot kért a láthatatlan égi vezetéstől. Megjelent egy kép a lelki szemei előtt és máris tudta, mit kell tennie. Meg kell mentenie a kedvese életét, ha már a babát elveszítették.
Felsegítette Sheenát, a nő felszisszent a fájdalomtól. Egyre erősebben vérzett. Az erdő csendes volt körülöttük. Bemenetek a fák közé, közel volt a patak. Nem érezhetik a kutyák a vérszagot. Sheena reszketett. Levette a ruháját, a férfinek mondani sem kellett volna. Bement a patakba, a víz olyan hideg volt, mintha ezer tűvel szurkálták volna a testét. A vászonruhát a férfi gyorsan kiöblítette, és nézte, ahogy a vért viszi a víz. A saját ingét adta a nőre. A vászonruhát magukkal vitték, és az erdőn át menekültek tovább. A kutyaugatás erősödött mögöttük, furán visszhangozva, ebből tudták, hogy az üldözőik most mentek be az alagútba. A patakon átbukdácsolva, szándékosan bele-belelépve a vízbe, egymás kezét fogva a sötétben, csak a lélegzetük hallatszott. Fegyelmezettek voltak, pedig a testük megfeszült a félelemtől, a nőé a fájdalomtól. Már nem vérzett, a patakban a hideg okozta sokk az utolsó cseppet is kipréselte a testéből. Tudta, hogy a kis lélek távozott, de most nem ért rá a veszteséggel foglalkozni. Meghalt a kislányuk… holnap, ha már biztonságban lesznek, tisztességgel elengedni Istennek.
A lábujjai szabályosan megfagytak, a keze dermedten reszketett a társa kezében. Túlélik. Akárhogy is, de túlélik. Nem fognak meghalni. Ezúttal nem. Az álma… a visszatérő álma mindig kísértette…. egy másik életükről, ahol mindketten meghaltak, talán egy órával élte őt túl a férfi. A csontos sovány váll, ahogy a megtört, kóró-vékonyságú, keskeny arcú férfi a holtteste fölé hajol a hideg kőteremben, és úgy fogja a jéghideg kezét, ahogyan most…. de akkor elveszítette a nőt. Sheena gyermekkora óta látta a rémálmot. Mindig ugyanezt a képet. Sötét, hideg kőterem, csontos, éhezéstől és szomjúságtól meggyötört férfi hajol fölé, és nézi, ahogy kiszáll belőle az élet, majd melléfekszik és csendben, kedvese holtteste mellett, félig már a másik világban lebegve megvárja a halált.
Most fiatalok. Tele élettel. A kis csomagban, amit magukkal vittek, volt néhány napra elengedő élelem, a patakból megtöltötték a kulacsaikat. Attól eltekintve, hogy gyenge volt és sok vért vesztett, és valószínűleg egy tüdőgyulladással kell számolnia, nincs komolyabb baja. Ez jó. Ebbe kapaszkodik most és az erős férfikézbe, ami nem gyengén reszketve tartja őt, mint ott, a sírban, több ezer évvel korábban, egy ókori sírkamrában, ahová meghalni zárták őket be, miután felfedezték a szerelmüket.
Megbotlott egy kőben, a férfi megfordult és ránézett. Éppen fogyó hold volt, gyengén világított az éji vándor, de a férfi kék szeme így is megcsillant, ahogy ránézett. Erősebben húzta a nőt magához, és ebben a mozdulatban minden benne volt. A halálba is utánamenne, igen. Minden bizonnyal. Meghalna érte, ha kell. Bármikor.
A szeme.. ugyanezt a kék szemet látta a sírboltban is, minden álmában, kislánykora óta. Ugyanezt a kék szempárt ismerte fel, mikor a párizsi utcán, nem is olyan rég, a férfi karjába vette. Ez a gyönyörű, kékes csillogás volt vele minden életükben és ez volt a vezérfonál. A kék szemek. Ezt kereste mindig, minden életben és mindig felismerte. Most is megdobbant a szíve, és a teste egy pillanatra elengedett minden fájdalmat, ahogy belemerült a kék óceánba. Ő maga is közel húzódott a párjához, aki most már teljes testével védelmezve ölelte magához. A nő beletemette az arcát a férfi válla és nyaka közé.
Biztonság.
Feltétel nélküli szeretet.
Maga a csoda két ember között.
Még a halál sem választja el őket.
Sheena érezte ezt és az egész testét elöntötte a bizsergető, édes szerelem érzés, a szemeit elborította a könny. Itt van vele a Férfi, és csak ez számít. Az egész világ ellenük lehet, akármekkora is a baj, ők EGYEK. Nem látták, csak érezték, ahogy nő-növekszik körülöttük a fény. Angyalok, nevezzük így azt a csoda-energiát, mely minden bajra előre figyelmeztet, mely a mai kor emberét visszarántja a pirosba bevágódó autó elől, mely fogja a gyermekek kezét, amikor elkezdik az életet, mely megsimogatja a könnyáztatta arcokat, de csak akkor, ha az ember kimondja:
Istenem segíts.
Ez a varázsszó.
A nő suttogva, a párja illatába, bőrébe, lelkébe, testébe simulva, az ölelő karok között, kimondta. Istenem, segíts….
A fény még nagyobbra nőtt és fehér burokba vonta őket. Szoros volt az angyali védelem, több angyal is állt körülöttük, és saját aurájukkal védték a párt. Nem történhet bajuk. Nem ez van megírva. Összetartoznak és dolguk van még, ebben az életben. Az a kis lélek, aki most elment tőlük, hamarosan vissza akar jönni. Egy barlang nyílt jobbra, kicsit előrébb tőlük, a sziklában, melybe a patak vájta évezredes útját. North behúzta oda. Ezt mutatták neki meg, ezt a képet, akkor, amikor kijöttek az alagútból. Lesz ott egy barlang, bújjanak be oda. Behúzta a nőt magával. Szűk volt a hely, és ahogy egészen a falhoz simultak, reszketve, a férfi a nő mögött ült, lábaival, kezeivel is szinte átölelve kedvesét, mindkettejükben egyszerre merült fel a kép, sok ezer évvel ezelőttről.
A sírkamra.
A halál érintése.
Akkor nem volt kiút. Csendben megvárták a halált. Fegyelmezetten, zokszó nélkül. Most van kiút.
Csendben megvárják az életet, ahogy az üldözőik elrohannak előttük. Fegyelmezetten, egymás erejére támaszkodva. A kezeiket összekulcsolták és Sheenában csillapodott a reszketés. A fény, ami őket védte, azok számára láthatatlan volt, akik ezt a feltétel nélküliséget nem ismerték. A csaholás erősödött, dobogó lábak, kurtán kiadott parancsok zaja a fejük felett, majd halkultak a hangok. Mindketten kiengedték a visszatartott levegőt. A nő megfordult és automatikusan forrt össze a szájuk. Hosszú volt a csók és bensőséges. Tudták, hogy hajszálon múlt az életük, de azt nem, hogy egy sötét karma fenyegető kardja lebegett a fejük felett, és éppen ezt váltották meg csupán azzal, hogy kimondták: Istenem, segíts.