EGYlélek II. rész A fiú

EGYLélek II. rész. A fiú

2.

A fiú

Valami megzavarta. Mint amikor egy fog hirtelen elkezd fájni. Eddig is tudtuk, hogy van egy szuvas fogunk, de mivel nem fájt, már el is feledkeztünk róla. A mellkasa közepén érezte azt a régről ismerős fura bizsergető érzést, amit akkor régen a lánnyal azonosított. A fejében is elindult egy nehéz nyilallás és egy számára megfogalmazhatatlan érzés. Mintha valaki bekukkantana oda, vagy be akarna csatlakozni a gondolatai közé. Megállt munka közben. Maga elé meredt, eltűnt a világ. Befelé figyelt most, és érezte, hogy valami elindult felé. A szívébe fájdalom hasított, amint eszébe jutott.

A lány. 

Igen. Régen volt. Vége van. Nem működött volna. Kár rá gondolni is. 

Folytatta a munkáját, kezébe vette a lécet, hogy felszegelje. Éppen egy szöget ütött be, amikor megint belehasított a fájdalom a szívébe. 

A fenébe, csak ezt ne. Nem akarja újra érezni. Túl sok volt. Túl intenzív, kezelhetetlen, irányíthatatlan, a lány mellett nem volt önmaga, mint aki elvesztette a józan eszét. Nem akarja újra ezt. Sokkal jobb így. 

Folytatta a léc felszögelését, és próbált csakis a munkájára figyelni. Kizárta a lányt a gondolataiból. A fájdalom azonban erősödött és mellé egy erősödő fejfájás is betársult, ahogy érezte azt a nehéz érzést a fejében, a homloka is lüktetett tőle, de érdekes módon a tarkója már-már kellemesen bizsergett. 

Mi a fene lehet ez. Ilyeneket akkor érzett, amikor a lánnyal volt. Megijedt ettől a világtól, menekült tőle, nem akarta érezni, hogy van valaki, aki belelát a gondolataiba, az érzéseibe, aki rácsatlakozik, mint egy antenna, nem akarta érezni, hogy valaki folyamatosan jelen van, mint egy testetlen, alaktalan energia, mintha soha többé nem lehetne egyedül.

Mégis, ott volt, kikerülhetetlenül. Be kellett engednie, akár akarta, akár nem. Letette a lécet és leült egy sámlira. Körbenézett a műhelyben. A többiek dolgoztak, nem figyeltek oda rá. A térdeire támaszkodva a tenyerébe hajtotta a fejét. Lehunyta a szemét, és már jöttek is a képek. Tudta, hogy most ez jön. Képek. Ezt szerette, szórakoztatta, hitte is, meg nem is, olyan volt, mint egy rövidfilm. Ilyenkor nem érzékelte az időt.

1251 májusa, Szardínia, Olaszország -

A sziklákon ült, a kedvenc helyén. Sötét volt már, a hold állásából ítélve tizenegy felé járhatott. Éhes volt. Nem volt vacsora ma, nem találtak semmit. Olyan kegyetlen volt ez a világ, vele. Minden nap egy kilátástalan küzdelem. Mocskos rongyok a lábán, szétszakadt, valaha csinos vászon nadrág, mezítláb volt, a lábán soha le nem mosható kosz, mely már a bőrébe ivódott. Szakadt, pecsétes ing. Magára nézett, és azt érezte, soha nem tör ki innen. A szegénység úgy vette körbe, mint egy kiéhezett farkascsorda. Mardosta a fogaival, ette a bensőjét, kínozta az örökös kilátástalanság, az a tudat, hogy nappal is sötét van az életében, mert egyetlen nap sem hoz újat. 

Az elkeseredés úgy tört fel benne, mint egy mocskos, sáros patak, végigrohant a lelkén és összeszorította a szívét. Egy könnycsepp folyt le az arcán, finom, fehér csíkot hagyva maga mögött. A kezébe temette az arcát és sírt, hangtalanul, férfiasan. Más nem hallotta meg, különben sem volt ott senki. A hold látta csak a gyengeségét és a félelmét a jövő nélküli jövőtől. 

Reggelig ült ott. Átgondolta az egész eddigi életét, mindazt, amit elrontott. Tudta, hogy rossz döntéseket hozott. Minden csak az ő hibája. Lett volna lehetősége kitörni, nem élt vele. Könnyebb volt inkább felelőtlenül élni. Most pedig itt ül, és enni sincs mit. A szülei is miatta kerültek ilyen helyzetbe, nem erre nevelték. Öten élnek egy szegényes faházban a parton, nem messze innen. Feltekintett a ház felé, ahol már pislákoltak az esti gyertyák. Az anyja igyekezett meleg otthont teremteni, még így is. Dacára a körülményeknek, megőrizte életkedvét, ő tartotta a lelket mogorva, rideg, szikár apjában, aki ha tehette, ivott. 

Nem tudott tenni ez ellen, nem hallgatott rá az öreg, ráadásul benne is ott volt a szenvedélyeknek való élésre, a léha életre a hajlam. Inkább menekült, mindig is, mint szembenézett bármivel. 

Vesztes. 

Feleségre, családra semmi esélye így. Kinek kellene. Maximum egy olcsó prostinak a városból, akinek úgyis mindegy, és kidobta a stricije. Ez volt a kegyetlen valóság. 

Pedig romantikus alkat volt. Álmodott a szerelemről. Egy tiszta lányról, aki fehér virágként nyílik ki neki, vagy egy gyönyörű nőről, aki vörös rózsaként illatozik élete kertjében, és az övé..csak az övé. 

Kinek kellene...ez dübörgött benne, és elborította az önsajnálat. 

Esélytelen, hogy valaha boldog legyen, de még a napi betevőt sem tudja előteremteni. Meg kellene halni. Elhagyni ezt az árnyékvilágot, ahol úgysincs számára már fény, se esély. 

Nézte a tengert, amely sosem változik, mindig ugyanolyan, de valahol mégis minden cseppje más és más, minden másodpercben. Érezte, hogy a mélységeiben dübörög a változás, hogy a hullámok mindig máshonnan jönnek és a hold, a mely mágneses erővel vonzza mind a tengert, mind az embert, olyan, mint egy gyönyörű, titokzatos asszony, melynek öle és szíve rejtélyeket olvaszt magába. 

A tenger és a hold, mint mindig, most is megnyugtatta, elvégre melankolikus alkatából adódott a sötétség és a csend keresése, ahol senki nem zavarja, és ahol nyugalmat talál. Szerette a háborgó tengert is, abban olyan erők voltak, melyek megmozdították, tettekre ösztönözték, szeretett a viharban a parton állni, nézni a villámokat, átérezni, hogy bármikor belecsaphat bármelyik, lesújthat rá, és akkor egyetlen pillanat csupán, és NINCS. 

A nincs kísérte az életét, gyermekkorától fogva, és az egyetlen esélyét arra, hogy több legyen belőle, mint amire született, hogy megvalósítsa a csodát, amit oly sokan soha nem érhettek el, elszúrta. 

Nem talált megoldást reggelre sem. Azonban azon az éjjelen, amikor a végtelen hullámzást nézve számot vetett magával, végre beszélni kezdett Istenhez. A megfoghatatlan felsőbb erőhöz, melyben még mindig tudott hinni. Kérte, hogy segítsen, mutasson utat. 

Napokig nem történt semmi. El is feledkezett róla, hogy kért bármit, az töltötte ki a napját, hogy ennivalót szerezzen a parton, a tengerből, bárhonnan. Egészen sikeres napokat tudhatott maga mögött, bár cinikusan nézte a vacsoraasztalt, hogy ennyire futja az erejéből… 

Május közepe lehetett akkor. Szédítő virágillat lengte be a tengerpartot a közeli sziklák mögötti gyümölcsfáktól. Sétálgatott, egészen közel a vízhez. Látta, hogy egy nagyobb kereskedelmi hajó köt ki a kikötőben, és már egészen nagy a csődület körülötte. Kíváncsiskodók tömege állta körbe. A hajó egyik oldalából ládákat pakoltak ki a matrózok és a kikötői munkások. Harsányak voltak, jókedvűek, káromkodtak, nevettek. Szabadok voltak. Keserű szívvel nézte őket. Szeretne közéjük tartozni. Viszonylag nagy lehetett a hajó rakománya, mert egyik ládát követte a másik, szinte úgy repült némelyik. A munkások siettek, türelmetlenek voltak. Gyorsan akartak végezni. Az egyik láda leesett, és éppen az egyik munkás lábán landolt. Hangos ordítással kapta el a lábát, de már késő volt. Máris dagadni kezdett a lába. A többiek körbeállták, valaki a hajóorvosért szaladt. A hajóorvos mögött egy tekintélyes férfi jött le a hajóról, a matrózok között elég nagy szava lehetett, mert jöttére mindenki elhallgatott.

Keresni kell valakit a helyére, amíg lábadozik. Nincs időnk tötyörészni. - A férfi körbenézett, kezét a csípőjére tette. - Te ott…!

….. aznap késő estig pakolt. Elfáradt, de végre volt reménye. A hajó egy hétig fog a kikötőben állni, addig lesz dolga bőven, és rendes fizetést is kap, minden este. Azután majd eldöntheti, el is megy-e a hajóval. A görög és török partokon át Afrikába tart majd. Izgalmasnak tűnik. Amíg dolgozott, gondolkodott. Kért, és kapott. Mehet. Kért jelet, erre jött egy hajó. Kért megoldást, erre felveszik dolgozni. Kért kitörést ebből a pokolból, erre elmehet innen. Már csak a szüleinek és a hugának kell megmondania. Nem lesz könnyű. Már látja előre az anyja arcát, aki úgy tesz, mintha örülne, persze örül is, de mégis… tudja majd, hogy örökre elveszti a fiát. Felsóhajtott, majd beállt a sorba a mai bérért. Elfáradt, de a tagjait kellemes, új bizsergés töltötte el a fáradtság zsibbadása mellett. Az új élet érzése...mostantól minden megváltozik majd. 

Tényleg nem volt könnyű. Az anyja sírt. Nem is leplezte a fájdalmát. 

A hét végére döntött. Indul. Az utolsó előtti éjjel megint ébren volt, egy szemet nem tudott volna aludni. A tengert nézte ismét, és úgy érezte, a tenger kegyes volt, ezúttal. Megadta, amit kért. Sokat fog a tengerhez beszélni mostantól. A hold, a titokzatos ősi asszony, szinte simogatta most a fényével. Ez kell. A nyugalom és a biztonság érzése. Erre vágyik, de egy hús-vér nőre is. Nagyon.. akit érinthet. Akit szerethet, ölelhet. Az olyan varázslatos éjszakákon, mint ez a mostani, egy nőt akar ölelni majd. Gyermeket nemzeni. Családot alapítani, otthonra lelni. Erre vágyott. 

Kérte hát. A tengert nézve, érezte, szinte rásimul a hullámokra, és elindul rajtuk, lélekben. Engedte, hogy sodorja az ár, vigye, ahova kell. Történjék, aminek meg kell történnie. Amit Isten megírt számára, az legyen most.

Elindult élete leghosszabb utazására. 

2015. tél. Budapest -

A fiú felállt a sámliról. Szép képek, meg kell hagyni. Főként a tenger. Szardínia.. életében nem járt még ott, bár most is az orrában érzi a jellegzetes sós, szabad illatot, és hallja a morajlást. Nehéz volt visszatérni a jelenbe. 

Ádám!
Megyek.

A főnöke egy magas, ötvenes férfi volt. Tipikus görcsös maximalista. Ha valami nem úgy volt, ahogy eltervezte, akkor felborult a világ, képes volt magából kikelve üvöltözni egy hiba miatt. Nagyon jó minőségű munkát adott ki a kezéből és ugyanazt a teljesítményt és minőséget megkövetelte az alkalmazottaitól, amit ő maga is nyújtott a megrendelőknek. Bútorokat gyártottak, egyedi megrendelőknek. Olyanoknak, akik valami eredetit, extravagánsat képzeltek el az otthonukba. Minden bútor egy-egy műalkotás volt, egyedi és megismételhetetlen. Most egy nagyobb gardóbot raktak össze, és éppen az ajtót szögelte össze, amikor elragadta a másik világ.

A környezetében mindenki tudta, hogy ő ilyen. Elmélázó, örök álmodó, aki kiválóan végzi a munkáját, de hagyni kell a saját tempójában haladni. Sándor tudta ezt. Régóta vezeti ezt a vállalkozást, van tapasztalata az emberekkel. Ez a fura, magának való fiú volt az egyik legértékesebb kincs, akit valaha megtalált.

Sietnünk kell. - mormolta. - Gyere, fogd meg ezt a deszkát.

Késő este ért haza. Bekapcsolta a laptopját, még enni sem állt neki. Meg kell néznie valamit. Rég nem volt már azon a felületen, nem is érdekli, pedig mindenki használja, egyesek szó szerint ezen élnek, ő azonban utálta. Most türelmetlen volt. Rákeresett. Igen, még ott van. Ott a lány…

Lecsekkolta az oldalát. 

Semmi különös. Se barát, se komoly, se komolytalan kapcsolat. Semmi, még arra utaló jel sincs, hogy egyáltalán bármilyen módon érdekelné a szerelem. 

Nehéz dió ez a lány. Soha nem látott bele, csak amikor a lány megnyitotta magát neki, onnantól azonban már túl sokat is látott...egy ismeretlen nyíló tűzrózsát, ami megégette, egy új világot, amitől megijedt, aminek a befogadására még nem volt kész. 

Anna. 

Ízlelgette magában a nevét. 

Rég nem mondta már ki. Nem is gondolt rá, kitörölte a gondolataiból, az érzéseiből. Anna… nézte a lány oldalát. Nézte a képét. Érezte, ahogy lassan összeszorul a szíve, és visszatér az Érzés. Az Érzés annyi mindent jelentett. Fájdalmat és félelmet, de örömet és reményt is. Írnia kell neki. De mégis mit? Hátradőlt. Anna egyedül van. Ez biztos. Nem kellett gondolkodnia ezen, tudta. Érezte. A végeláthatatlan napok alatt, amíg nem voltak kapcsolatban egymással, és kapcsolódásban sem, ugyanúgy tudta, hogy a lánynak nincs senkije, mint ahogyan most is. Miért nem lépett tovább? Ádám nem akarta azt a kényelmetlen érzést, hogy a lány rá várt eddig, hogy érezte, hogy tudta, hitte, majd ő megkeresi egyszer…. és igaza lett.. megint, mint mindig. Akkoriban megijedt attól, hogy a lány lát, érez, hall tisztán, túl a fizikai valóságon, érzékel. 

Felállt, és mászkálni kezdett a szobában. Fel-alá. Mi legyen. Mit írjon. Vajon a lány mit fog válaszolni? Egyáltalán válaszol-e? Jól emlékezett a lány tekintetére, amikor felszállt a metróra, és az önműködő ajtók bezárultak, velük együtt ők ketten is. Ádám sem lépett tovább. Próbált, de nevetséges volt minden randi.

Na jó. Meg kell tennie. 

Leült, és belépett az üzenetküldő felületre. Az ujjai a billentyűzetet érintették. Behunyta a szemét egy pillanatra, hátha belül megérzi, meglátja a megfelelő szavakat…

Szardínia. 1251 májusa -

Elindultak. A nap olyan erősen tűzött, hogy máris érezte, ahogy égeti az arcát, de élvezte. Kiabálni szeretett volna örömében. Nevetve beleugrani a tengerbe és csak úszni, úszni egészen Afrikáig. Mindig is érdekelte a fekete földrész. Az anyja az apja és a huga lenn álltak a parton, és az alakjuk lassan a távolba veszett, ahogy a hajó belekapaszkodva a szélbe, kifutott a tengerre. A hullámok úgy csókolták az oldalát, mint egy jó szerető. A férfi a korlátnak dőlve álmodozott. Mindig is ilyen volt. Hajlamos volt elmerülni a gondolataiban és az érzéseiben. Inkább élt befelé, mint kifelé. Sokszor ezelőtt, magát okolta, hogy azért nem sikerül az élete, mert nem elég talpraesett, nem reagál gyorsan semmire. Most azonban megértette, hogy a gyors helyzetfelismerés mások dolga. Neki inkább a belső hangot kell követnie és kérnie az újabb és újabb segítséget bentről és fentről. A belső hold, a belső nő úgy dobogott a szívében, mint egy születő szerelem. Elmosolyodott. Szerelmes egy nem létező hold-asszonyba, egy megteremtett ideálba, de mivel megteremtette, egészen biztosan meg fog jelenni. 

A görög kikötőben nagy volt a gyülekezés. Nagyon sok utast fognak itt felvenni. Végignézett a végeláthatatlan soron, majd lement segíteni. Pakolta a nehéz bőröndöket, az utazóládákat, megnézte a nőket, a lányokat és az asszonyokat. Úgy tudta legeltetni a szemét rajtuk, hogy ők észre sem vették. Láda, táska, bőröndök, az utasok türelmetlenek voltak, kendőkkel törölgették az izzadtságot magukról, forró nap volt, a nyár első hullámai már elérték a partot. 

Először a kezét látta meg. Finom női kéz, valahogy nem illett ide. Gyűrű a kézen, ráadásul drágaköves, ostobaság ilyen hajóra ezzel felszállni, gondolta, nem sokáig lesz meg... majd a kéz után a szeme végigsiklott a ruhán. Világoskék ruha, nagyon drága anyagból. A keblek ízlésesen kiemelve, de kellően elfedve. A nyak karcsú, az ajkak teltek, de nem túlságosan, éppen jó. A szeme…

Gyönyörű volt. Elveszett a zöld-kék belső óceánban, és érezte, hogy az ő óceánja összevegyül a nőével. Valami megindult belül, egy áradás. Egy energia. Megfoghatatlan mágnes. 

Ahogy átvette a táskát tőle, a kezük összeért. Villámgyorsan száguldott végig rajta a nőből áradó erő. A tenyere nem volt forró, inkább hűvös, megnyugtató, míg érezte, hogy az övé forró. Mindketten elkapták a kezüket. 

Andre vagyok. - nem tudta, miért mutatkozott be.
Sophie. - mosolygott a nő. Ő sem értette, egy matróz miért ilyen udvarias vele. Tetszett neki a férfi. Hamar felmérte magas, szikár alakját, szép metszésű, finom arcát, de azt is látta, hogy a férfit megtörte az élet. A szemében mély volt az az óceán, feneketlen sötétet rejtett...ettől volt mégis valami nagyon izgalmas a férfiben. Andre… úgy fogadta magába a nevét, mintha régről tudná.
Nem görög név. - szólalt meg a férfi. - Honnan jött, hölgyem?
Írországból. - mosolygott a nő.
Akkor nem kis utat tett meg.
Még nem értem a végére. - mondta Sophie, majd továbbindult, mert mögötte hosszú volt a sor. A mosolya sejtelmes volt, ahogyan ezt kimondta, és Andre úgy érezte, most már ő is az út része, bár hogy hogyan, azt nem tudta volna megmondani.

Aznap este, amikor a hajó elcsendesedett, megint kiment, beszélni a tengerhez. Csak állt ott. Tényleg mélységes mély volt a csend körülötte. Ilyenkor érezte a Belső Istent. A tenger mélykék volt, ahogy a hold szántotta, itt-ott ezüst. 

Sophie…. - csak ennyit tudott most mondani. - Az én hold-asszonyom. - Tudta. Érezte. Látta. Mint amikor a Nap eggyéválik a Holddal, mint amikor a rész megtalálja az egészet.

A napok a hajón összefolytak. Van valami különleges a tengeren való utazásban. Az ember átveszi a végtelen rezgését és nem úgy méri az időt, mint a szárazföldön. A hatalmas erejű víz kiterjedése azt az érzést kelti, hogy minden lehetséges. Sok volt a munka. Andre el volt foglalva azzal, hogy megfeleljen, esténként fáradtan dőlt le aludni, és szinte azonnal el is aludt. Sophiet futólag látta néhányszor, és a kezdeti találkozás éles emléke halványodni kezdett. Megnyugodott, elkönyvelte, hogy majd valami lesz, majd valamikor lép a nő felé, egyébként is nagy az esélye, hogy visszautasítaná, mivel egyértelműen látszik, hogy úrinő, ő pedig egészen eddig egy egyszerű tengerparti koldus volt, most sem több egy matróznál, abból is a legalja. Látta ő az éles különbséget. Eleinte még gondolkodott is rajta, vajon Sophie mit szólna, ha egy fedélzeti sétára invitálná… ugyan mit tudna ő adni ennek a nőnek...semmit. 

Így hát maradt az ábrándozás. A hullámzás a lélekben. 

Nem kell ezt az egészet komolyan venni. Volt egy pillanat, amikor a lelkük összeért, ennyi. Nincs ebben semmi több. Önámítás lenne azt gondolni, hogy még bármi történhet köztük. A nő egészen biztosan udvariasan, halkan, csöndesen megmondaná neki, hogy keressen a maga köreiben hozzá való lányt, aki majd szül neki néhány gyereket, és ez a lány egészen biztosan meglesz, amint kikötnek. 

Nagyjából egy hét telt el, mire egy este teljesen véletlenül összefutottak a fedélzeten. Este volt már, túl az alkonyaton. A nő a korlátnak dőlve meredt a semmibe. Andre messziről nézte, és úgy látta, boldogtalan. Az arcán keserűség ült, kiábrándultság. Gondolkodott, töltekezett, szemmel láthatóan éppen egy olyan pillanatát élte meg, ahol magányra van szüksége. Andre érezte ezt és inkább elindult a másik irányba, amikor meghallotta a nő hangját.

Andre!

Meglepődött, hogy a nő emlékszik a nevére. Megtorpant. Volt egy olyan futó pillanata, hogy úgy tesz, mintha nem hallaná, de végül mégiscsak megfordult és visszaindult a nőhöz.

Miben lehetek szolgálatára, hölgyem?
Andre...hagyjuk a hivatalos köröket, csak legyen itt velem néhány percig. Úgy érzem, a társaságában megnyugszom.
Mi történt?

A nő szép arcán keserédes mosoly futott át.

Nem most…. jó tíz éve már. Azóta is hordom a keresztjét.
Minek? - André egy pillanatra megállt. - Ne haragudjon, túl sokat kérdezek...

A nő a szemébe nézett. Egy kis ideig nem szólt, látszódott, hogy vizsgálja a férfit, mintha bele akarna látni. A gondolataiba, az érzéseibe. 

Nem André. Nem kérdez túl sokat. Én akarom elmondani. Mintha azzal, hogy elmondom, megkönnyebbülnék, pedig tudom, hogy nem. Ebből nincs kiút.. - megint a vizet nézte. Elfordult kissé a férfitől, aki így zavartalanul gyönyörködhetett benne. Érezte, hogy kezd beleszeretni ebbe a nőbe. Őrültség, hiszen nem ismeri, de mégis...mégis ismeri, de honnan? A nő megint visszafordult hozzá.
Az édesanyám halála után már soha többé nem volt olyan az életem,, mint előtte. Édesapám nem bírta el a halála súlyát és megrokkant az egészsége, majd idővel teljesen magatehetetlenné vált. Egy ideig ápoltam, de a nővére átvette a gondozását és engem elküldtek egy zárdába, hogy ott folytassam a tanulmányaimat.
Sajnálom. - szúrta közbe a férfi.
Ne sajnálja. Rég volt. - Sophie elmélázva nézett a távolba, és a férfi teljesen biztos volt benne, hogy a nő érzékel ott valamit, amit ő nem…. - Nézze André, amit most elmesélek magának, arról szeretném, ha köztünk maradna.
Természetesen, hölgyem.
Szólítson Sophienak. Kérem.

André érezte, hogy forróság járja át a mellkasát, és ahogy a korláton támaszkodtak, a karjuk összeért egy pillanatra. Mind a ketten megrezzentek. 

A nő folytatta. 

Apám lassan elveszítette a józan eszét. A nővére be akarta adni egy olyan helyre, ahonnan a bolondok már nem térnek vissza. Én abban nőttem fel, hogy soha nem tudhattam, mi lesz apám következő lépése. Több alkalommal zárt be napokra a szobámba. - Sophie sóhajtva idézte fel az emlékeket. - Amikor 16 éves lettem, egyetlen fiú sem jöhetett a közelembe. Mindenkit alávalónak tartott. Kérőkről szó sem lehetett. Időnként a cselédekkel kellett aludnom, mondván, hogy tanuljak alázatot és velük kellett ennem és dolgoznom. Nem mondom, hogy rosszat tett. - itt élesen találkozott a férfivel a pillantása. - Aztán jött egy fiatal nő. Úgy huszonnyolc körül lehetett amikor megismerte apámat egy helyi mulatságon. Gyermektelen nő, messziről jött, senki nem tudott róla semmit. Egyetlen dolog volt benne különleges.

Sophie úgy harapta el a mondat végét, hogy a férfi felkapta rá a fejét. 

Szép volt. Nagyon szép. Külsejében egy angyal. Kedves volt és számító. Apámat hamar elcsábította, majd rátette a kezét az egész vagyonra. A nagynénémnek köszönhetően tudtunk annyit megmenteni, hogy el tudjam kezdeni az életet. Egy másik országban. Ez tíz éve volt. Tizenhat évesen egyedül, egy városban. Nem volt könnyű.

Súlyos lett a csend. 

André érezte, mit nem szabadna megkérdeznie, ezért hallgatott. A nő azonban kimondta. 

Igen André. Az ősi mesterséget űzöm. Megmaradt az örökségem, ami apám vagyonának a töredéke, és az igazi újrakezdéshez vajmi kevés. Akkoriban arra elég volt, hogy szállást tudjak bérelni. Rómában kezdtem, de laktam Párizsban és most Athénban. Fényes életet élek és ragyogó jövő áll előttem. Akármelyik dúsgazdag férfit választhatom magamnak, aki csak tetszik. A város mondhatni a lábaim előtt hever, persze csak egy réteg, mert én a foglalkozásomat titokban űzöm. Nem csapok nagy estélyeket, nem verem nagydobra, ha vendégeket fogadok. Az éj leple alatt, titokban találkozgatok a nemes urakkal, grófokkal, bárókkal, akik akár messziről is eljönnek hozzám, hogy velem töltsék az éjszakát.
Mit keres ezen a hajón? - tette fel André a kézenfekvő kérdést.
Egy üzletet készülök megkötni. Egyiptomba tartok.

André megint érezte a választ a kérdésre, amit ismét inkább elhallgatott volna, de Sophiet nem ilyen fából faragták. André összerezzent, ahogy a nő ismét kimondta a gondolatait. 

Igen André. Az üzlet neve házasság.

Csend lett. André úgy érezte, valami leomlott benne. Örökre. Sophie, ó Sophie. A szépséges holdasszony egy kokott, és éppen eladni készül magát az ősi városban, hogy azután aranyak és leplek között, kényelemben élje le az életét. Ez a nő nem tudja mi az a szerelem, és nem is fogja soha. 

André mélységes sajnálatot érzett a szívében a nő iránt, akkor ott, abban a pillanatban és ráérzett a nő mélységes keserűségére. Ő maga szabad ember. Legyen akármilyen szegény, aki soha nem ismerte a gazdagságot és a kényelmet, mégis szabad. Sophie nem tudja mi a szabadság…

Váratlanul tette a kezét a nő kezére, maga sem gondolta át. Tette, amit érzett. 

Sophie… - megsimogatta a finom, selymes, igazi munkát sosem látott kezet. - Sophie…- úgy mondta ki a nevet, mintha egy érinthetetlen drágakő lenne, mintha maga lenne a fény. - Maga nem boldog.

A nő egész testében remegett. A férfi érintése olyan dolgokat hozott elő benne, melyeknek eddig a létezéséről sem tudott, hiszen egész életét nem kívánt férfiak karjában élte le, színlelt örömmel és színlelt kacagással. A férfi simogatta a kezét, majd hirtelen magához ölelte. A bőre illata, a keze érintése, a teste melege, a hangja, ahogy egyre csak a nevét suttogta..

Sophie… - a legszebb dallam sem szólhatott volna szebben.
Kérem, ne.... - a nő szemében örvénylett valami, amikor André szemébe merült. Mintha magába az óceánba merült volna el, és szeretett volna örökre ott maradni.- Nincs esélyünk. - nem kellett semmit sem megbeszélniük. Sem azt, hogy mit éreznek, sem azt, hogy miért. Tudták, és ennyi elég volt. A szívükben úgy lobbant fel a vágy és az Érzés, hogy nem hagyott időt és teret másnak.

André még mindig a karjában tartotta Sophiet. A nő végül engedett. Felhagyott a tiltakozással és hagyta, hogy a férfi simogassa a haját, az arcát, a derekát, a hátát, a karját. Minden érintés feltöltötte valami olyasmivel, amit eddig még nem kapott meg, senkitől. A legkiválóbb nemesembertől sem, a legfinomabb gróftól sem. Egy egyszerű matróz, aki az éhezésből és a szegénységből jött erre a hajóra, tudta, hogyan kell szeretni, minden uraságnál sokkal de sokkal jobban. A nő ösztönösen simult a férfihez, most már egész testében. Érezte, ahogy a teste válaszol a férfi testére, nem maradhatott többé hideg. 

A csók…

Az egész világ benne volt. A testükben átszáguldott a földöntúli, megmagyarázhatatlan bizsergés, ahogy az ajkuk összeért. Csodálatos volt. A menyország érintésének gondolták. Hosszan csókolóztak, nem zavarta őket senki. Együtt töltötték az éjszakát. Sophie nem gondolkodott, tette, amit érzett, belülről. André magához ölelte élete hold-asszonyát újra és újra, és úgy hitte, ő a legboldogabb e Földön most. ​

Honlap készítés ingyen