Benned van a Férfi és a Nő
EGYLélek IV. rész Az Örvény
- 2015 tele, Budapest -
Anna felriadt álmából. Nem tetszett neki az álom, alaposan megizzadt, de ahogy felébredt, érezte, a végén a megváltás az ő lelkét is megnyugtatta. Automatikusan nyúlt a combjához, mintha keresné a vért… de nem volt ott. Nem is lesz, döntötte el, majd felkelt, egy pohár vizet inni. Visszafordulva az ajtóban, megnézte a párját, aki hosszan elnyúlva, hason fekve aludt, édesen, mint egy kisfiú. Mosolyogva, hálával telve szinte most is látta a fiút körbeölelő fényt, azt a fényt, amely mindig, mindkettejükre vigyáz, és majd vigyázni fog a közös gyermekükre is, minden lépésére, minden napjára, hogy elvégezzék a dolgukat, amit vállaltak, mindhárman. A konyhában a sötétben állva a mosogató felett is ezen gondolkodott. Az álmában látott képeken. North...az északi, a kék szemű. Ugyanaz a szempár, ami Ádámban megfogta. North és Ádám egy és ugyanaz... Az éjszakában menekülő páros meghalhatott volna, ha Northnak nem mutatják meg, mit tegyen, és ha Sheena nem kéri Istent, hogy küldje angyalait köréjük és védje meg őket. Milyen összetett, milyen csodálatos folyamat ez. A férfi és a nő teljes összhangban egymással, egymás kezét fogva, egységben, túlélve a legszélsőségesebb helyzeteket is, végigtáncol az életen és a végén eljárja a győztesek keringőjét.
Ez a kapcsolat kettejük között nem volt hétköznapi. Folyamatosan érezték egymást, és most, hogy együtt voltak, úgy igazán, ahogyan korábban még soha, méginkább. Szinte egyek voltak a gondolataik és az érzéseik, olyannyira egymásra hangolódtak. A nap minden percében áramlott az energia, ami feltöltötte őket. Sokat beszélgettek erről és rácsodálkoztak erre a csodára. Ádám élete teljesen átalakult, mióta visszatért Annához. Nem bánta meg, hogy így döntött, sőt, ő maga sem értette, hogyan bírta ki eddig a lány nélkül, és utólag már belátta, hogy ostoba makacsságával hónapokon át erőnek erejével tartotta távol magát, pedig nem kellett volna. Talán így volt megírva, mindegy is. Gyakorlatilag folyamatosan együtt voltak, amikor csak tehették. Nehéz volt elszakadni egymástól, kicsit ijesztő is volt ez a túlzottan erős kötődés, tudták, ezt még meg kell tanulniuk kezelni.
Egy este úgy döntöttek, megpróbálnak együtt meditálni, mert mindketten kíváncsiak voltak a másik látomásaira, érezték, hogy ez fontos, mert kulcsok rejlenek ezekben a képekben, amelyek másik életekből jönnek. Azzal már nagyjából tisztában voltak, hogy sok közös reinkarnációjuk volt, de azzal még nem, hogy mennyi, és milyen karmákat hoztak magukkal erre az életre. Érezték a karma terhét, a súlyt, ami éles kardként lebegett felettük, és fel kell készülniük rá, mert egy-egy konfliktushelyzetet nem hagyhatnak újra a negatív irányba elmenni, nem válhatnak újra szét, azt nem bírnák ki...
Egyetlen fehér gyertyát gyújtottak, és egymással szemben ültek az ágyon, egymás kezét megfogva. Behunyták a szemüket és ellazultak, a háttérben kellemes, lassú, halk zene szólt. Lassan lélegeztek, érezték, ahogy az univerzális energia feltölti őket, bizsergést éreztek a fejük tetején, amely lassan lekúszott a homlokukra, a tarkójukra, és így haladt lefelé a hét csakrán át, feltöltve őket. Érezték, ahogy elengedik a feszültséget, szinte látták a fekete gömböket, ahogy magukba zárva a negatív érzéseket és gondolatokat, távoznak a szívcsakrából és a koronacsakrából. Egyre nagyobb nyugalom szállta meg mindkettejüket, és az összekulcsolódó kezük forró volt. Az egylélek párok gyógyító mágikus ereje volt ez, amely aranyló gömbként látszik az asztrálsíkon, és amellyel csodákat lehet tenni, hiszen két ember közötti feltétel nélküli szerelem táplálja. Lassan lélegeztek tovább, hasból, elengedték a gondolataikat, kiürítették az elméjüket. Mélyen voltak, egészen lent az alfa állapot legmélyebb rétegében, egymásra csatlakoztak, a csakráik közötti energiaáramlás tökéletese egyensúlyba állt, és elindultak a képek.
- 1251 nyara, Egyiptomi partok -
A hajó nyikorogva kötött ki, a kékesszürke hullámok erősen dobálták, nagy volt a szél, bár forró volt, és a nap is kegyetlenül tűzött a hajóból fürgén kirakodó matrózokra. André is ott volt közöttük, és remegő kézzel pakolta a csomagokat. Sophie, az ő gyönyörű királynője most is fejedelmi tartással viselte az elválás fájdalmát. Az arcán egyetlen érzelem sem látszott, ezzel szemben Andréra rá volt írva a fájdalom, de csak a matróztársai vették ezt észre, az utasok mit sem törődtek vele, a szemük közömbösen futott át a szenvedő képet vágó szerencsétlen ördögön, aki hamarosan úgyis visszatér a hajó feneketlen poklába, hogy a tengerbe fojtsa tehetetlen magányát. Sophie tele volt félelemmel, ahogy állt, és rezzenéstelen tekintettel nézte a szerelmét. Legszívesebben visszafordult volna, de tudta, hogy nem teheti meg. Mégis hogyan? Álljon talán be ő is matróznak? Voltak napok, mikor szentül megfogadta, hogy beszél a kapitánnyal, és beáll ő is a hajóra dolgozni, de tudta, hogy nem működne. A matrózok még a főzést is maguk intézték, mit keresne ott egy nő. André számtalanszor elképzelte, hogy leszáll Egyiptomban, és követi Sophiet, elrejtőzik, és az esküvő napján meglepi a templomban őket, bár tudta, hogy muszlim házasság lesz, és be sem engedik. Esélytelen. Már az ajtóban elmetszik a torkát, mielőtt még egyetlen hangot kiadhatna. Nem tudja megakadályozni, hogy élete asszonyát elvegyék tőle, egyedül a nő dönthet úgy, hogy mégis visszalép a házasságtól, André azonban tudta, hogy nem fog. Hozzámegy a dúsgazdag egyiptomi üzletemberhez, ahhoz az arabhoz, akivel még Párizsban töltött együtt néhány éjszakát, és a férfi menthetetlenül beleszeretett. Hónapokon át leveleztek és Sophie szándékosan úgy keverte a lapokat, hogy úgy lássék, ő is szerelmes lett. Akkor még André sehol sem volt. Sophie nem akart bonyodalmat. Az üzletembernek megvoltak a kapcsolatai, hogy felkutassa a nőt még akár a távol-keleten is, akárhová is menekül. Beszéltek ugyan a legendák alapján már Párizsban is arról a titokzatos kontinensről, amely az óceánon túl fekszik, és amelyet látomásokban már láttak a próféták, egy hatalmas, gazdag, spirituális földrész, amely maga a menyország, és melyet meg kellene keresni, bár ezekkel a hajókkal bajosan, hiszen fél évnél hosszabb útra lehetetlen volt elindulni velük, így is félő volt, hogy akár ez a kereskedelmi hajó, mellyel jöttek, és mely sok vihart látott már, szétesik ahogy eléri Afrikát. Ez az út is végtelennek tetszett és úgy tűnt, nem fogják elérni Egyiptomot, az út nagyjából felénél viharba kerültek, de a Jóisten velük volt. Nem lett baja senkinek, és a hajó is kisebb károkkal átvészelte. Sophie azon az éjszakán úgy hitte, megérintette egy égi hatalom, amely André felé húzta, akkora erővel, hogy kis híján megadta magát, végül mégis úgy döntött, az ész szavát követi.
Ő maga is majdnem belepusztult a döntésébe.
Kirakodták a csomagokat, nem maradt több. Nem volt mivel húzni az időt tovább, a hajó tovább fog indulni. Sophie és André a parton álltak, félrehúzódva néhány láda árnyékában. Senki nem látta őket. Hosszú, kétségbeesett csókot váltottak. Mindketten sírtak, André meg sem próbálta leplezni a könnyeit, a nőt úgy szorította magához, hogy biztos volt benne, ha elengedi, belehal a fájdalomba. A nő a férfi vállába bújva, reszketett. Nem akarta….nem lehet...mégis visszafordulhat….csak fel kell szállnia a hajóra…
- Kérlek…. - suttogta a férfi, és erősen megragadta a nő kezét úgy, hogy annak szinte fájt.
- André.. ne tedd még nehezebbé… engedj el…. - a nő környörgött a tekintetével. - Mennem kell…
- Soha nem látjuk egymást… - a férfi arcán végigszántott a kegyetlen kín, és egy pillanatra Sophie egy öregembert látott, holott André még ereje teljében volt.
Még egy utolsó csókot váltottak. Ahogy az ajkuk összeért, végigfutott rajtuk a bizsergető csoda. Egylélek energia, mely majd több száz évvel később megváltoztatja a világot. Éhezve, szomjazva tapadtak egymásra, a szívük is összeért akkor, abban a pillanatban.
Hirtelen váltak szét és Sophie elfordult, hogy ne lássa tovább André szemében azt, amit nem akart látni, mert önnön megtépázott lelke tükreként nem bírta tovább elviselni. Visszafojtotta a könnyeket. A hordár, mely a palotába viszi majd, már rikácsolva a nevét, őt kereste.
André is látta.
Még egy utolsó próbálkozással magához rántotta a nőt, de már erőszakosan. Átfogta a derekát, a tenyere megkeményedett, és fájdalmat okozott a nőnek, aki dühös lett. André felvillantotta egy másik énjét, azt a férfit, aki ölni is képes a szerelemtől és a féltékenységtől. Sophie ellökte magától újra, de már nem fordult hátra többé. Sietős léptekkel indult a hordárhoz, és megkérgesedett a szíve.
Nem nézett hátra, és a leginkább ezt bánta meg mindabból, ami ezután következett.
André támolyogva lépett fel a hajó fedélzetére. Az egyik matróztársa ugrott oda hozzá, a konyhába vezette és erős italt adott neki, hogy visszahozza az életbe. André ezután napokig nem beszélt. Magába zárta a fájdalmát és nem akarta senkivel megosztani. Tette a dolgát, mindent tökéletesen, soha nem hibázott, nem hagyott ki a figyelme. Összehúzva a szemét, kizárva a napfényt, a világot, mindig az éppen megoldandó feladatra összpontosított. Nem érdekelte a teste, sem a lelke. Úgy kellett rászólni, hogy egyen, igyon, aludjon, fürödjön. Nehéz volt a környezetében élők számára, hogy ezt végig kellett nézniük. A mindig jókedvű, élettel teli férfi szemében kihunyt a fény.
Egyedül maradt a lelkével minden este. Nem nyúlt alkoholhoz, nem nyúlt nőhöz, amikor kikötöttek. Szép helyeken voltak, bejárták az észak-afrikai partokat, de ő üres szívvel és lélektelen szemmel nézte az azúrkék tengert, a forró szélben lengedező pálmákat, a karcsú derekú, érzéki ajkú fekete nőket, akik közül többen próbáltak vele kapcsolatot kezdeményezni. Nem érdekelte egyik sem. Sophien kívül nem tudott másra gondolni. A bánat már a részévé vált, egy idő után megszokta, és engedte, hogy a bánat beborítsa, mint egy szürke köntös. Hideggé tette, keménnyé és zárkózottá. Megközelíthetetlen volt, a matróztársai és a felettesei, még a kapitány is tisztelte a fegyelmezettségéért és a megszakíthatatlanságáért. Most már volt pénze. Bőven. Egy kis ládában tartotta, minden héten megkapta a bérét, és eltette. Hiánytalanul. Egyetlen garast sem költött, csak ha nagyon nagy szüksége volt egy vászonnadrágra, vászoningre. Senki sem tudta, mire gyűjt, bár voltak találgatások. Nyilván azt az úrinőt akarja lenyűgözni, aki olyan csúnyán faképnél hagyta.
Két év telt el.
Két hosszú, keserű, fásult, monoton év.
André ládája csordultig volt pénzzel. Újra Egyiptomhoz közeledtek, amikor egy május végi napon André felkereste a kapitányt.
- Kilépek Uram. - olyan könnyedén közölte ezt, mintha csak azt mondta volna, lemegyek a konyhába meginni egy kávét.
A kapitány, egy ötvenes férfi, összeráncolt homlokkal fordult meg, de igazán nem lepődött meg. Ő maga is sejtette ezt rég, bár fájó szívvel vált meg az egyik legjobb emberétől. Tudta, amit mindenki más is, hogy André Egyiptomban fog kiszállni és szerencsét próbál az összegyűjtött pénzen. A nőt akarja elvarázsolni és meg is fogja találni, amilyen elszánt, sikerrel fog járni, bár egyikük sem tudta elképzelni, mégis hogyan veszi el a dúsgazdag arabtól, akinek a nevét az egész észak-afrikai part ismerte már, gátlástalan volt, kapzsi, kegyetlen, de a feleségével jól bánt, ezt mindenki tudta.
- Jól van André. Jól megy a bolt, ezért kapsz egy kis jutalmat tőlem a szolgálataidért. Megérdemled.
- Igazán köszönöm, Uram.
Amikor Egyiptom partjaihoz értek, André már tűkön ülve várta a kiszállást. Boldog volt és izgatott. Pontosan tudta, hol találja Sophiet, hiszen a város egyik leggazdagabb házában lakott. Nem volt nehéz megtalálni, sokan beszéltek róluk és arról is, hogy Sophie egy kislánynak adott életet. Tudta, hogy habár a pici elég korán érkezett a házasságba, nem az ő gyermeke, mert édesapja barna bőrét és fekete szemét örökölte. André a két év alatt folyamatosan tájékozódott a nőről és pontosan tudta, mi történik vele.
Megvárta az éjszakát, egy, a háztól távoli fogadóban szállt meg. Sötét, hold nélküli éjjel volt, ezért könnyen megközelítette a házat. Falak vették körbe, nemigen lehetett belátni, de a felső két szinten gyertyák égtek a szobákban. André lentről tisztán látta a bent sürgölődő szolgálókat, valamilyen nagyobb eseményre készülhettek, mert fehér szöveteket, vörös selymet, színes kelméket hordoztak egyik szobából a másikba.
André szíve a torkában dobogott, pedig nem látott egyebet, mint szolgálókat. Nem látott, de érzett. Érezte a kedvesét. Tudta, hogy ott van valahol bent. Egy szinttel talán lejjebb, mint ahova beláthat, de ott van. André várt még egy kicsit, és csak töltekezett. Az energiából, amit érzett, tapintott, abból a csodálatos tiszta arany fényből, mely az ő holdasszonyát lengte körbe mindig. A fényből, melyet akkor is látott maga előtt, amikor egyedül, a maga lelkével összezárva, önnön poklában a véget nem érő estéken erről a napról álmodott.
Napok teltek el, és André nem látta Sophiet. Már-már azt hitte, talán láncra verve őrzi az a mocsok, de nem így volt. André tudta, hogy nincs még itt az idő, de látnia kellett, egyetlen másodpercre a kedvesét. Csak egyetlen kósza pillanatra.
Azért, hogy erőt merítsen és elkezdje.
Felépítse az életét.
A nagy palota, a vastag falak megrémisztették. Ekkora gazdagságot csak vérrel és kínnal lehet letenni az asztalra. Elkezdi és lássuk, mi lesz belőle. Isten kezében van.
Látnia kell Sophiet….
Fénnyel volt teli az az éjjel, az ötödik, amikor végre sikerrel járt. Egy mulatságról tértek vissza. Először az arabot látta meg. Magas volt, karcsú, és nem is rosszarcú. Aranysuhímzéses ruhájából csak úgy áradt az úri cicoma, a bőség és a magabiztosság. Karcsú ujjain drágaköves gyűrűk, és éppen lesegítette fiatal feleségét a hintóról. André egy nagyobb bokor mögül nézte őket. A szíve egy gyorsvonat sebességével dübörgött a torkában, keze, lába remegett. A szája kiszáradt, a tenyere izzadt.
Sophie…
Drága édes, csodás Sophie.
Aranyszínű selyemruhában, fehér varrott cipőben, ékszerekkel teli karral, kézzel, a nyakában is egy pompás nyaklánc. Mézszínű haja feltűzve néhány csattal. Gyönyörű volt, magával hozta a fényt az éjszaka sötétségébe, kacagva mondott valamit az urának, aki válaszul könnyedén a kezére hajolt és megcsókolta azt. Azt a kezet, ami két évvel ezelőtt Andrét simogatta a hajón. Amely becézte, az arcáról lesimította a könnyeket annyiszor, amikor már tudták, hogy szét kell válniuk egymástól.
Ez a nő ragyog.
Elfelejtette őt.
Dühösen káromkodott, megfeledkezve magáról. Az energia, amely eddig aranyban és selyemben ölelte körbe, most hirtelen hideg, bántó, pengeéles acélként vágott a lelkébe.
Keserűen kiáltott fel, nem törődve semmivel, holott tudta, az életével játszik.
- Sophie!
- 2015, Budapest -
Sophie!
Ádám szinte kiáltott. Anna meglepve nézett fel.
- Édesem… - A fiú sírt. A lány magához ölelte.
- Itt vagyok… Vége van. Csak egy látomás volt.
Ádám hangja keserű volt, amikor ránézett. A szemében örvény volt és vihar.
- Nem voltam neked elég. Elmentél egy gazdag férfival, és engem elfelejtettél. Ha nem jövök időben, most is elmentél volna mással.
Anna torka összeszorult. Ne..ezt ne…
- Nem… soha nem tennék ilyet.
- Nem vártál volna örökké, nemde?
Anna nem szólt. Erre nem létezik jó válasz, hiszen tudta, hogy minden képlékeny. Mégis meddig várt volna? Mikor tört volna meg?
- Most itt vagyok neked. - mondta végül. - Szeretlek.
A fiú átölelte újra és a hajába temette az arcát. Nem szólt, csak próbálta feldolgozni mindazt, amit látott. Mindketten élesen látták a képeket és éreztek minden érzést. Túl élesen…
Tudták, sok dolguk van még. Az egység után sem áll meg az élet, sőt, minden még élesebb, mint azelőtt, nem lehet hátradőlni. Tenniük kell egymásért, oldani az ősi félelmet, az ősi bizalmatlanságot, mely bármikor előtörhet az évezredek sötét mélyéről és tönkre teheti a kapcsolatukat.
Az egységért minden nap meg kell dolgozni. A szeretet azonban napról-napra nőtt köztük. Minden percet ajándékként éltek meg, és hálásak voltak érte, mert tisztában voltak vele, hogy ezt nem mindenki érheti el, nagyon kell hozzá szeretni, tisztelni, elfogadni a másikat.
Ebben a kapcsolatban soha nem lehet tudni, mit hoz a következő másodperc, bármikor bármi megtörténhet. A sors kereke úgy fordul, hogy követi a láthatatlan táblára írt megváltoztathatatlant, és a lelkek egyezségét.
Folytatni akarták. Fel akarták fedezni a múltat, hogy megélhessék a jövőt anélkül, hogy újra szakadni kelljen.
Így is fájdalmas lesz szembesülni, mégis örömmel vállalták, mert nem csak a tudatosság, hanem a kiváncsiság is hajtotta őket.
- 1251 nyara, Egyiptom -
André nem gondolkodott. Nem is érzett. Egyetlen pontba sűrítette az energiáit, és minden szerelmét és fájdalmát belesűrítette abba az egyetlen kétségbeesett kiáltásba.
- Sophie! - ismételte el, nem érdekelte, hogy meghal, sőt, egyetlen tizedmásodpercre át is futott az agyán, hogy jó lenne. Olyan könnyű lenne.
A nő, a csodaszép, a holdfényű, a gyönyörűnek hitt lelkű, drága, ragyogó Sophie…..
Megfordult. André kilépett a bokor mögül, remegve állt a Nő előtt a Férfi, és kész volt meghalni pusztán azért, hogy egyetlen pillanatra a Nő elé térdelhessen.
Sophieból azonnal eltűnt a ragyogás. Szürke lett az arca, keskeny fehér sarló a szája, a szeme szinte vágott, dupla éllel, a kétségbeesés és a szerelem elegye sütött a szép szemekből.
- André…. miért…. Istenem, menekülj! - a nő villámgyorsan váltott át egy olyan nyelvre, amit a férje nem érthetett, és azonnal kapcsolat, hogy mit kell tennie. - André, ott a fák között...jobbra...ott van egy kis átjáró, két lépés csak, fuss, gyorsan! Istenem, szerelmem! Úgy vártalak! Siess!
André most sem gondolkodott, majd ráér később kielemezni a nő szavait, reakcióját, és egyáltalán, azt a tényt, hogy a nő még mindig szereti, és az, amit az előb látott, csak színjáték. Hatalmas, visszavonhatatlan, ragyogó erővel töltötte fel a visszakapott hit és remény.
A gyönyörű, a lila, az arany remény-energia.
Maga a fény.
Megfordult és futott. Eltűnt a haragoszöld trópusi növények által alkotott apró átjáróban és máris megtalálta a sikátort, ahol el tud tűnni. Követték a fegyveresek, a dúsgazdag arabnak megvoltak az emberei minden helyzetre, azonban mivel csupán felbosszantotta az arabot, így nagy megtorlásra nem kellett számítania. Az arab úgy érezte, megsértette az önérzetét ez a férfi, aki hirtelen ott termett, és aztán eltűnt, érezte, hogy valami van közte és a felesége között és ez feldühítette, de még nem eléggé. Tudta, hogy a férfi vissza fog jönni, ha szereti Sophiet. Mosolyogva dőlt hátra fenn, a dolgozószobájában, és nyugodtan hallgatta végig a testőreit, akik fél órával később beszámoltak neki arról, hogy nem találják a férfit sehol. Ügyes fickó lehet, hamar meglépett.
Az arab tudta, hogy a Nő az övé. Megvette magának, felcicomázta és most az övé. Mindaddig, amíg elég ékszert aggat ár, hogy elnyomja vele a személyiségét, mindaddig, amíg minden áldott éjjel kielégíti, és mindent megad neki, a nő nem megy sehova. Ez a fickó szemmel láthatólag egy nincstelen senki. Sophie bizonyára vele is csak játszott, még régen, amikor talán ennek is sok pénze lehetett, és meg tudta őt venni.
Most már csak ő tudja Sophiet megvenni.
Bizonyos volt a dolgában. Ha a férfi visszajön, elfogatja és kivégezteti becsületsértésért és a felesége elcsábítására tett kísérletért. Nem nagy ügy. Szerencsétlen flótás. Az arab egy kicsit még sajnálta is.
André azonban nem volt sajnálatra méltó. A nő feltöltötte erővel. A szeme, az arca, a hangja, és az, hogy megmentette az életét. Tisztelte a nőt a lélekjelenlétéért. Büszke volt rá, és úgy tért vissza a szívébe a társa, mintha soha nem is lett volna távol. Azon az ősi földön, ahol az energiák bizsergetően, szikrázóan ölelték körbe azt, aki arra járt, azon az éjjelen, amikor a hold gyenge fénnyel, de már éledezve világított be mindkettejük ablakán, ők újra egyek lettek mind lélekben, mind gondolatban.
Andrét semmi nem állíthatta meg.
Elindult előre az élet útján, és végre elemében volt. Az összegyűjtött aranynak már megvolt a pontos helye. Egy öreg arabtól bérelte ki az első üzletét. A hajón sokakkal beszélt, akik felszálltak, rengeteg üzletembert ismert meg és építette a kapcsolatait. Tudatos volt és egyetlen cél lebegett a szeme előtt. Visszajutni Sophie közelébe. Minden felszálló utast gondosan méricskélt és egy idő után megérezte, kihez hogyan kell szólni, egyáltalán kihez érdemes. Megnyerő volt a modora, és habár szegény környezetből származott, tudta, hogyan kell bánni a szavakkal. Ismert néhány illemszabályt, a többit megtanulta a hajón. Jó megfigyelő volt és szüntelenül figyelt. Semmi nem kerülte el a figyelmét. Kihallgatott üzleti tárgyalásokat a fedélzet sikálása közben. Odafülelt, ha két üzletember felszállt a hajóra, hogyan, mit mondanak egymásnak, milyen udvariassági köröket futnak. Áldotta a szerencséjét, hogy épp egy kereskedelmi hajóra vezérelte. Így a világ akkoriban legjövedelmezőbb szakmájába csöppent. Egy idő után már üzletelt is. Eleinte apróságokat cserélt, majd később, ahogy nőttek a kapcsolatai, és néhány dörzsölt róka meglátta benne a csiszolatlan gyémántot, a kikötőkben odaadni, elhoznia kellett dolgokat, aláíratni megállapodásokat, majd egy idő után megbízták a kikötéskor üzletek megkötésével, melyekért szép summa járt. Hamar híre ment éles eszének, jó tárgyalókészségének, gyors helyzetfelismerésének és megbízhatóságának. A hajó maga is jövedelmezett belőle, méghozzá szép összegeket. Ezért vált meg tőle a kapitány nehéz szívvel. Bizony, felvirágzott a hajó, és rajta minden tengerész élete, amíg André ott volt. Nehéz szívvel búcsúztak tőle.
Most, hogy végre a maga ura volt, szárnyakat kapott. Boldog volt. Az üzletét hamar megtöltötte áruval, de ez csak a kirakat volt. A háttérben folytak a nagy üzletek. A kikötőben veszteglő hajókról csakúgy tódult az áru akkoriban, Egyiptom most is fénykorát élte, egész más volt itt az élet, mint a ködös, tatársúlytotta, megtizedelt, éhezéstől és vértől szagló, boszorkányüldözésektől sikoltó, primitív Európában. Andrét soha nem vonzotta, és remélte, hogy a Jóisten megkíméli, hogy valaha oda betegye a lábát. Nem kívánta látni azt a temérdek emberi kegyetlenséget és kínt, amit annak az ősrégi földnek el kellett viselnie. Tényleg tombolt ott a sötét középkor, és az arab világ, amit Európában megvetően lefitymáltak, a jólét és a fény színtere volt.
André rengeteget dolgozott de boldog volt. Egyre az ő szépséges holdasszonyának arca lebegett a szeme előtt. Gyönyörű, drága Sophie. Már a gondolata is hatalmas erőt adott. Még gondolni is rossz volt másra.
Teltek-múltak a hónapok.
Sophie se akart másra gondolni, de nem tehetett semmit. Az a nap járt a fejében. André ijedt, fájdalomtól űzött arca, ahogy kétségbeesetten kiáltotta a nevét. Az sem érdekelte, hogy megölhetik. Azt akarta, hogy észrevegyem...gondolta a nő. És ezért az egyetlen pillanatért képes lett volna meghalni is.
Pedig Sophie valahol boldog volt, bár nem lélekben. Csak testben. Minden vágya ki lett elégítve, az arab odaadó volt, bár a lelke sötét, sok ember vére száradt a lelkén és a kardján, de vele gyöngéd volt és nagylelkű, lévén, szerelmes volt. Minden éjjel megkívánta hófehér bőrű, különleges, heves vérű feleségét és a szeretkezéseik szenvedélyesek voltak, de ez csak annak volt köszönhető, hogy Sophie ki merte engedni a vágyait, nem büntette magát azzal, hogy az öröm forrását elzárja maga előtt, és az arabbal nem volt rossz. Tudta, hogyan kell egy nőhöz érni, még ha árnyéka se volt ez az érzés annak, amit Andréval átélt.
Hosszú ideig elnyomta magában ezt a csodát. Tudott élni André nélkül, habár nem volt nap, hogy keserűen ne ostorozta volna magát a döntéséért. Mégis, kitartott amellett, hogy marad, főként, hogy attól a perctől kezdve, hogy az arabhoz kötötte az életét, a férje tulajdona volt. Innen már nem mehetett sehova. Nem volt szabad akarata. Mindezt mérlegelte, mielőtt hozzáment volna, azonban akkor még Andrét nem ismerte. Az arab a világot is bejárta volna, hogy betartassa vele az ígéretét, ha a megbeszélt időpontban nincs ott a kikötőben. Nem tehetett mást. Az üzlet már azelőtt megkötettetett, hogy megismerte volna, mi a valódi szerelem. Az az érzés, amiért mindent érdemes eldobni. Még a világ legnagyobb gazdagságát is. Azt is jól tudta, hogy az arab megölette volna Andrét.
Amikor meglátta a férfit ott, a kapujuk előtt, biztos volt benne, hogy Andrénak vége. Az utolsó pillanatban jutott eszébe a rejtett átjáró, amit az egyik szolgaleány mutatott neki. Meg volt ijedve. A férfi miatta jött vissza, és céllal. Képes bármilyen őrültségre, hogy őt a férjétől kiválthassa. Egy módja van csak, hogy az arab odaadja. Egy üzlet fejében. Ha André fel tud mutatni akkora üzletet, ami erősebb a férje minden vágyánál és szerelménél, ami felér jókora kapzsiságával, aminek nem tud nemet mondani, nos akkor, csakis akkor, André kivásárolhatja őt ebből a fényes palotából.
Ehhez azonban Andrénak nagyon gazdagnak kell lennie és nagyon befolyásosnak. Egy élet kevés ehhez, gondolta Sophie keserűen.
Tévedett. André csillaga fényesen ragyogott. Fortuna kegyes volt hozzá. Özönlött a pénz és lassan, egy év alatt, feltornászta magát az elitbe. Estélyekre volt hivatalos. Nemegyszer látta Sophiet, de mindig távol tartotta magát a nőtől, hogy ne sodorja újra bajba sem őt, sem magát. Olyankor vágyakozva nézték egymást a gyertyák fényében, kellő távolságban egymástól, de szívdobogva és remegve.
Csak egyetlen érintés….
A vágy szikrázó tűzmadár volt köztük…
Sophie táncolt...az itteni estélyek némileg felvették az európai divatot, de csak nyomokban. Körtáncot jártak, és egyre többen csatlakoztak a körhöz. Az arab tárgyalt az egyik hátsó szalonban, így Sophiet nem tarthatta szemmel, és a testőrök nem ismerték fel Andrét ennyi idő után. André a nő mellé sodródott és amikor a kör hozzá ért, bátran megragadta a nő kezét. Sophie majdnem kirántotta a kezét. Tudta, hogy a férfi meg fogja lépni, régóta figyelte, hogy mire készül, most mégis, az édes, forró tenyér érintése váratlanul érte. Az egész teste remegett, a szíve olyan hevesen dobogott, hogy azt hitte, menten összeesik, remegő lábai nem tartják meg. A keze is remegett, és ahogy André bátorítóan megszorította, és a szemébe nézve mosolygott, próbált megnyugodni. Kicsit könnyebb lett. Biztonságot és szerelmet olvasott ki a szempárból. A gyönyörű, a kék, a mély, az óceán, az, amit kislánykora óta keresett. A kék szemek….
André és a Sophie keze összekulcsolódott. A testük gépiesen mozgott, nem figyeltek oda. Csak egymást nézték. A lelkük is táncolt, de egy külön táncot járt. A többiek gyertyafüst, zene és zaj homályában lebegtek, ők pedig összekapaszkodtak. Idő és tér nélkül. Valahol másutt. Nem ott. Egy olyan helyen, ahol nincs társadalmi rang, sem kötöttségek. Ahol érinthetik és szerethetik egymást. Ahol ők ketten egyek és nem kell külön élniük. Ahol minden este ölelkezve eggyé válhatnak és egymás testébe kiálthatják az örömüket. Ahol bátran végigsétálhatnak az utcán kézenfogva. Ők ketten ott, abban a másik világban soha nem lesznek külön…