Láng a lángban

Az utolsó perc
Láng a Lángban

A Férfi:

Megküzdöttem magammal érted,
Nem volt könnyű út, hidd el, hogy fájt,
Sokszor éreztem, hogy soha nem lesz vége,
Nem lehettem a helyemen,
Nem küzdhettem, nem tehettem semmit.

Sokszor üvöltött bennem a tehetetlen kín,
Nem mondhatom, nem érezhetem,
Mert ha elmondom, elvész a varázs,
Elvész a harc, nem lehetek önmagam,
Elvesztem a könnyeidben, elvesztem a szemedben.

Néztelek és nem érinthettelek,
Ha megteszem, meghalt volna minden,
Csupán egy fényvillanásnyi lett volna a Szerelem,
Én ennél sokkal többet akarok,
Mindent, és örökké, de félek, nem várod ki.

Mindig sietsz, mindig kitörsz,
Nem tudhatom, mikor rohansz el tőlem,
Amikor rád nézek, érzem, talán soha,
Amikor elmegyek, érzem, talán ma,
Az enyém a lelked, az enyém a tested.

A szikrát kerestem, és tüzet találtam,
Amely újra lobog, éget, perzsel,
Igen, ezt akartam, nagyon akartam újra,
Érezni, hogy élek, Veled,
Látni a szenvedélyt a szemeidben, látni a vágyat,
Látni a tartást, a büszkeséget, az Erőt.

A láng keltett életre, a láng tart össze minket,
Állok veled szemben és nézlek, milyen erős lettél,
Tudom, hogy én tettem ezt veled,
Hogy újra Nő lettél,
Ragyog a Fény, ahogy átölellek.

A Nő:

Amikor a játék végére érünk,
Összenézünk te meg én,
Nehéz volt, kegyetlen, de megérte,
Megérte minden perc, minden könny,
Mert majd a Fény eltörli a Sötét utolsó árnyait is.

Amikor majd ott leszel és én ott leszek,
Már csak centik választanak el,
Nem tudod, megteheted-e még,
Ebben éppen ez a szép,
A kihívás, a harc, hogy Férfi lehetsz,
Akinek meg kell küzdeni minden mosolyért.

Amikor nyitott szívembe zárhatlak téged,
Akkor már te is akarni fogod,
Leveted az álarcot, nem bújsz falak mögé,
Egymásba áramlunk, átalakulunk egymássá,
Nyitott tenyeredbe simul a kezem.

Levettem az álarcot én is,
Nyílt lapokkal játszom, Veled,
Élvezem, hogy Nő lehetek,
Te tetted ezt velem,
Köszönöm Neked.

Eszter
2016. március 16.

A Boldogság Rezgése

A boldogság a mindenség érintése Benned,
mélyből feltörő hegyi patak,
megrengeti a kősziklát is,
feloldja a sok ezer éves fájdalmat.

A boldogság ott van Benned,
ősi gyönyörű érzés, csak le kell érte
ereszkedned lelked legmélyére,
eldobva minden haragot, félelmet,
hogy a sötétségben meglásd önnön fényedet.

A boldogság a legmagasabb rendű létezés,
amelyet emberként átélhetsz,
léted minden pillanatában ezt keresed,
pedig a KÉT-ség veszi el tőled,
és az EGY-ség adja vissza.

Dobd el a láncaidat, a fél-elmed sötét indáit,
add meg magad önMAGadnak,
mert végtelen a szeretet Benned,
mégis ettől félsz a legjobban,
azt hiszed, ettől vagy védtelen.

A lélek mindig az egységre vágyik,
amikor a másik felében megleli önmaga visszhangját,
az eggyéolvadásra és a feltétel nélküli meg-adásra,
a boldogságnak nem kell sem idő, sem tér,
úgy érkezik, mint a forgószél, és ha megragadod, marad, Veled.

Engedd el azt, amit nehéz megtartani,
de ami belül van, azt kivetni nem tudod,
mert boldogságra lettél teremtve,
arra, hogy szeress.

Mindenre a szeretet a válasz, bármi is történt,
Szeress, ez a dolgod,
Ezért jöttél a Földre, a szeretet táplálta bolygóra,
Ezt hirdesd, ezt kövesd, ezt érezd,
mert a Boldogságot a Szeretet kelti életre.

Amikor majd átöleled MAGadat,
Ő is át fog ölelni, mert megérzi majd Benned
azt a Teljességet, amit Ő is keres,
Amikor már nincsenek falak, csak Ő és Te,
Meztelen lélekkel EGY-és még EGY,
Akkor olvadtok össze a Boldogság Rezgésében.

Eszter
2015. augusztus 14.

Fény az Árnyékban
Jin a Jangban

Tűzben állsz, jég a szemedben,
Hideg csend, vakító harag,
Csak simulnék a karodba, 
Csak elcsendesíteném háborgó lelked.

A félelem emelt falakat közénk,
Áttörjük, nem adjuk fel soha,
Nincs olyan kétség ami megbontaná,
Nincs olyan szó, ami szétzúzná,
Ami árad, ami egy lett a kettőből.

Aranyban állok előtted, 
Oly régóta várlak, hogy megérkezz,
Hallod a szavaim, az én könnyem a te arcodon,
Hallom a szavaid, bennem ver gyökeret
A szerelmünk kitéphetetlen, ősi fája.

Amikor a sötét borít leplet ránk,
Figyelem a szemed, érzem a szíved,
A jeleket követem, amiket hagysz nekem,
Labirintus ez, ősi játék, mely
Az Utolsó Körhöz érkezett.

Minden harcunknak értelme van,
Minden csatát megírtunk előre,
Ősi lángban vívunk, 
Fényben és Árnyékban, 
Nyitom a kaput, 
kimondom helyetted én.

Talán azt érzed, soha nem lesz vége,
Talán azt hiszed, nincs kegyelem,
Talán azt gondolod, nincs értelme,
Pedig az Ősi Kör, a Karma, az Átok
Megtört amikor a szívedben én ma
Megérinthettelek.

Követlek, ahogy lépsz, úgy lépek én is,
Figyellek, ha megszólalsz, megszólalok én is,
Kezedben a kormány, kezemben a kulcs,
Még mindig egy a kettő, 
Ami te vagy, az vagyok én.

Ami rossz az jó is, 
Ami benned, bennem is,
Ahogy kitörsz, simítom az arcod,
Tudom, hogy a te váradban 
Te is könnyezel, amikor nem látom.

A bátorságod egyben gyengeséged is,
A tartásom csak álca, a büszkeségem csak fegyver,
Leteszem most eléd, nem kell több háború,
A váram ajtaja nyitva, csak hinni nem mered,
Várlak, annyira várlak, sötét van, de ott a fény.

Gyertyát gyújtok, hogy kinyissam a szemed,
Lelkem fényét odaadom neked,
Tanítottál és vezettél, a sötétben te adtál fényt nekem,
Annyiszor vittél át a kétség hídjain,
Mégis hiszek benned, 
Ha kell, kimondom én: ez szerelem.

Eszter 
2016. május 23.