Benned van a Férfi és a Nő

EGYlélek V. rész A múlt Árnyai

• 2015 tele. Budapest -

Anna és Ádám olyan erősen szorították egymás kezét, hogy a fájdalomra eszméltek fel. Felkeltek az ágyról, már feküdtek. Hosszú volt ez a mai. Sokáig tartott. Megrendítő volt és szép. Elgondolkodva ültek mindketten. Az ágy szélén ülve szinte nem is beszéltek. Magukba mélyedve elemezték végig mindazt, amit láttak. Nem volt szükség szavakra. Értették és érezték. Nem dönthetnek rosszul.

Anna érteni akarta. Tudni, felkutatni, érezni. Nem viselné el, ha a fiú újra elmenne tőle. Lehetetlen, hogy még egyszer kibírja. Mind a mai napig a fejében járt az, amit a halott nő mondott neki a lépcsőházban. Továbblépett…. most is emlékszik a szó ostorcsattanására az elméjében, ahogy az entitás telepatikusan közölte vele. Mint egy ítéletet. Vajon ki volt ő? Ki küldte? Ki vagy kik játszanak ellenük? Laurának igaza lenne? Nem… az a nő nagyon színes fantáziával van megáldva… De kár áltatni magát. Köztudott tény, hogy az ikerlélek kapcsolódások ellen erős a szerveződés. Meg kell állítani a globálisan terjedő tudatosodást, melyet éppen ez a szerelem hajt előre, megállíthatatlanul, tova az egész világon. Amikor felfogta, ésszel felérte, mi folyik a világban, megdöbbent. Amikor átlátta, hogy egy hatalmas terv részesei mindannyian. Igazak a legendák a másik világok beavatkozásáról, hiszen az ikerlélek kapcsolódást, ami a világ minden emberét érinti, csak nem mindenki tudja végigcsinálni, ők tervezték meg.

Olyan ez, mint egy teszt. Ha átmész rajta, szabad vagy.

Ők, Ádámmal, átmentek a teszten. Szabadok és most fedezik fel egymást, és egymásban az előző több ezer évet. Meg kell oldaniuk a karmát, el kell vágniuk a múlthoz húzó összes fekete indát, egészen Atlantiszig. Majd utána építhetik a jövőt, mert különben mindig hiba csúszik majd a gépezetbe. Mindig valami visszarántja majd, az utolsó pillanatban az egészet.

Reggel volt. Ködös, hideg, barátságtalan. Anna álmodozva nézett ki az ablakon. Álmos volt és pillanatnyilag úgy érezte, semmi az égvilágon nem tudja felébreszteni, a teste csupán gépiesen működik, a lelke és a gondolatai máshol járnak. Kis idő múltán elindult a hajnali ködben. Fák álltak az út két oldalán, megfagyott, fekete ágaikról nyúlós-ragadós cseppekben hullott a talajra a ködből kicsapódó víz, minden olyan sötét volt és olyan vigasztalan. Mintha soha nem jönne vissza a fény. Pedig a fény jelen volt, már nagyon is érezhető volt. Felgyorsult a teremtés folyamata, az ikerlelkek egyesülése, a karmikus lezárások, az egyéni tornyok összeomlása, az egyéni ébredések. Minden hihetetlen sebességgel változott, az csupán egy illúzió volt, hogy a köd markában reszkető fák körül megállt a világ és semmi nem történik.

Sokkal fontosabb mindaz, amit nem látsz, mint az, amit látsz.

Anna elméjét is csak egy kis időre zavarta meg a látszat köde. Alig várta, hogy reggel legyen, bár a nap akkor sem fog előbújni. Fázott, a hideg csontig hatolt, pedig jól fel volt öltözve, mégis, mintha jéghideg ujjak szántották volna a bőrét. Megborzongott, de közben érezte a csakrákon áthaladó Fényt is. Az Erőt, ami az Univerzumból szüntelenül árad, és csak a bezárt tudatúak, a robot módra élő emberek nem engedik be. Elmosolyodott. Minden rendben van. Isten vele van. Nincs itt semmi baj.

Mégis, újra és újra visszatértek a nyomasztó gondolatok és a hajnal fullasztó emléke, egész nap. Munka közben is, és délután is, amikor hazafelé indult és megint ugyanilyen sötét volt, pedig alig múlt el négy óra. Megint ugyanaz a szakasz. Megint ugyanaz a sötét köd, nyúlós-csáp-ujjak, fekete körmökkel, tépik, szaggatják a lelkét, hogy valahogy visszaengedjék a félelmet és a kétséget oda, ahonnan már kiűzte azon a napon, amikor Ádám visszatért az életébe.

Most már félt. Úgy érezte, követik. Hátrafordult, de persze senki nem volt ott.

.. a saját démonaim követnek…. mosolygott magában cinikusan a maga balgaságán. .. a saját félelmeim… ugyan már… Anna, gyerünk, szedd össze magad.

De most már a vízcseppeket is hallotta, ahogy lecseppenek a hibás, itt-ott foltozott, göcsörtös betonjárdára. Mint a szerelmét sirató kedves megannyi könnycseppje. Jéghideg, megfagyott világ.

Le kell tennie ezt. Nem vehet magára újabb illúzió-fátylakat. Elég volt. Megerősítette a lelkét és maga köré vonta gondolati erővel a fényes arany burkot. Nem bánthatja, nem támadhatja meg semmi.

Mégis.. egy sötét árny lebbent el baloldalt. Mire odanézett, már nem látta, csakis a szeme sarkából. A gyomra azonban jelezte, nem kellemes az, ami következik. A belső látása már jelezte, ki érkezik. Ugyanaz a nő.

Megállt mellette, a kelleténél is hidegebb árny.

• Mit akarsz… - Anna most nem volt erre kíváncsi. Tudta azonban, hogy az entitás addig nem megy el, míg el nem mondja, amivel megbízták. Kérdés, hogy kik. Nem fog mindent elhinni.
• Ádám.
• Persze, persze tudom. Továbblépett. Hát igen. Mondtad, köszönet a múltkori jóságodért. - Anna kitakarta a fejében megjelenő valós képeket annak érdekében, hogy a nő ne lássa, valójában boldogok. Tényleg azok…? A kétség szilánkokként hasított bele a lelkébe. Ismerte jól ezt az érzést, ami az ikerlélek kapcsolódások velejárója, időről-időre előjön, és nem kis feladat leküzdeni. Mardossa az ember bensőjét, megragadja fekete karmaival, és nem engedi el. Kétség egység helyett.. gondolatait a nő érintése szakította félbe. Hideg ujjak a kezén. Ez a nő azért jött, hogy szétszakítsa az egységet.
• Nem ezért jöttem. - hallotta a fejében a fátylon túli suttogást. - Figyelmeztetni jöttem.

Anna igyekezett kizárni a fejéből azt, amit most hallani fog, de tudta, hogy a mentális térben a szavak megtapadnak, és időzített bombaként viselkednek.

• Ádám körül sokan vannak. Befolyásolni akarják.
• Kik? - kérdezte a lány.
• A sötét oldal.
• Ugyan. Én ebben nem hiszek. - Anna gyakorlottan vágta oda a megtévesztő mondatot. Nem először mondta már ki. Ráadásul mindenki tudja, hogy a fekete mágia ellen az egyik legjobb védekezés, ha nem hiszünk benne.

Szinte látta, ahogy a láthatatlan entitás-asszony elmosolyodik, törékeny gúnnyal.

• A te hited a mi világunkban mélyebb, mint sok emberé a Földön.
• Meglehet, azonban az én kedvesemet erős védelem védi. Nincs démon, sötét energia, ami áttörje a tükörspirálokat.
• Erősíts akkor a védelmeden. Kétlem, hogy elég erős, amennyiben beenged egy másik nő energiát.

Anna gyomra akaratlanul is összeszorult, még ha jól tudta is, mindez nem több, csupán mentális befolyásolás, ügyes ördögi illúzió.

• A miénk Szent Kapcsolódás. - jelentette ki pedig tudta, hogy nem kellene. Ezzel semmit nem ér el. Azzal, hogy bizonygatni akar bármit is.
• Tudom. - a nő hangjában volt egy kis cinizmus. - Mindannyian ezt hiszitek, közben fogalmatok sincs róla, hogy egy hatalmas átverés áldozatai vagytok. A háttérben nagy munka folyik, míg az emberiséget lekötik a Szent Kapcsolódás illúziójával, ami soha nem teljesedik be, hiszen hogyan válhatna eggyé két test? Ugyan már. Ez fizikai lehetetlenség. Az energia meg csak energia.

Anna felkapta a fejét. Egy hiba. Egészen biztos, hogy diktálnak a nőnek.

• Te is energia vagy. - már elkésett, a fejében megszólalt a gondolat és a nő meghallotta.

A nő részéről egyetlen tizedmásodpercnyi megtorpanás volt érezhető, ahogy rájött, hogy hibát vétett, és a megtorpanás mellé félelem is vegyült, kósza érzés, melyet azonban Anna kifinomult detektorai azonnal fogtak. Tehát a nő irányítva van. Fél.

A bonyolult az volt a dologban, hogy még a hibák is lehetnek kreált illúziók, azonban most érezte, nem ezzel van dolga. A nő valóban hibázott, és ezzel leleplezte, hogy egy démon állhat mögötte, aki marionettbábuként rángatja, hogy szétszakítsa ezt az ikerlélek kapcsolódást. Ádám és azonban nem azért egyesültek, hogy apró trükkökkel vagy akár nagyobb támadással tönkre lehessen tenni azt, amit a lelkük felépített.

Utálta ezeket a támadásokat, de már fel volt rájuk készülve. Mindig feltette az arany védőburkot, és mióta a fiú visszajött az életébe, mindkettejükre. Most mégis félt. Érezte, hogy hatalmas erővel áll szemben. Valamivel, ami egy olyan sötét világból jön, amit ő előző reinkarnációkból ismert csak. Nem akarta most ezt. A feketeség azonban közeledett és már abszolút kétségbe vonta, hogy valóban egy holt lélek. Inkább démon. Korábban nem hitt ezekben, az utóbbi időben éppen a fiú miatt elkezdett hinni bennük, bár tudta, a hittel még jobban beengedi őket, így ezt azzal orvosolta, hogy a hit mellé erőt is kért, mégpedig Istenbe vetett hitet és önmagába vetett erőt. Elege volt. Sok ez már. Miért támadnak ennyire egy egylélek kapcsolódást?

Persze, tudta.

Valami olyasmit akarnak megakadályozni, ami megváltoztatja a világot. Sok ki kapocs lesz naggyá és teszi a bolygót újra erőssé és viszont.

Szerette ezt az életet, ezt a spiritualitást és a támadásokat kihívásokként is vette, most viszont nem akarta, hogy ez az energia belenyúljon a kapcsolódásukba, hiszen olyan friss még… olyan új.. és annyit harcolt érte…

A fejében megszületett a válasz.

• Ádám erős, még nálam is erősebb.
• Ehhez képest hagyja, hogy elbizonytalanítsuk és fizikai munkát végez. Miért nem járja a küldetése útját?
• Mert még csak most kezdte el velem, hogy felfedezze, ki is ő valójában.
• Ugyan. Ha az, aki, már régen tudnia kellene.

Annát meggyötörte a kétség fekete karma. De hárított.

• Más a lélek mélyén és más a felszínen lévő tudatosság. Nem tudjátok szétszakítani az egységet! - tudta jól, hogy ezzel hibát követ el, hiszen a démoni lény haragot tudott benne ébreszteni, ami máris rés a pajzson, hiszen a harag, a fájdalom és a félelem a sötét oldal három arca, melyeken át be tudnak hatolni az emberek tudatába és lelkébe.
• Csomagolgasd csak a te kis ajándékodat. - szinte hallotta a nő nevetését. - De emlékezz rám és arra, hogy a másik nő nálunk van.

Annának összeszorult a gyomra, ahogy az ösztönközpont jelzett.

• Hogy érted? - kérdezett rá és ezzel máris beengedte a kétséget.
• Fekete mágia. Elvezettük oda, ahova kell. Egy fekete mágushoz.

Azzal eltűnt.

Anna tovább sétált és a fejében kergetőztek a gondolatok a fekete köddel együtt, amit beengedett.

• 1305, Anglia -

Állt a tűz körében. Gyönyörűen megcsinálta, mint mindig. A két karját a magasba emelte és behívta az Erőt. Olyan könnyen jött. Nem zavaróan, finoman ölelte körbe a hatalom érzése. A másik emberre gyakorolt hatalomé. Élvezte az érzést. Jó volt a bizonyosság. Amelie tudta, hogy ezzel elköveti a legnagyobb bűnt, de nem érdekelte. Akarta Josephet, mindennél jobban. Nem tudta elviselni többé, hogy Isabellt hozzáadták. A saját testvére… elárulta… Pedig tudta, hogy évek óta szeretik egymást, tudott a titkos légyottjaikról, arról is, hogy egy gyermek elment Amelietől. Mégis elvette tőle élete szerelmét. Vad jeges harag szorította össze a gyomrát, ha erre gondolt. Az esküvő… annyira fájt.

Joseph tekintete. Ahogy ránézett, amikor kimondta az igent. Elvette a húgát, mert ezt követelte a társadalmi szokás, és mert a hugának volt hozománya, neki nem. Isabell mindig is szerencsés volt, míg Amelie egy számkivetett. Az anyja már születésekor meghalt és az apja egy gazdag nőt vett el. Az a szipirtyó…. Isabell anyja, és a húga bizony rá hasonlít. Ugyanolyan számító és önző. Csak a maga boldogsága érdekli.

Eleinte, amikor hét év korkülönbséggel a kis Isabell megszületett, Amelie imádta. Dédelgette, vitte magával mindenhová. A szeme fénye, egyetlen öröme volt a kis csöppség.

Soha nem felejti el azt a napot, amikor a mostohaanyja Marie hazajött egy üzleti útról azzal a papucs, szánalmas apjával és meglátta a kezében a kisbabát. Üvöltve tépte ki a kislány kezéből és az sem számított, hogy a dajka már öreg volt és félig vak, és a kislány azért vette át a kisbabáról való gondoskodást, mert látta, hogy ebből baj lesz, kicsi korához képest rendkívül jól, odaadóan etette, fürdette a kishúgát. Amikor Marie őt szidva, megalázva és megütve kivette a kezéből Isabellt, úgy érezte, elvették az egyetlen szép dolgot.

Másnaptól egy fiatal dajkát vettek fel, az öreget elbocsátották és soha többet nem mehetett a huga közelébe. Ez tizenhat éve volt. Ő már benne volt a korban, húsz felett a lányok, ha nem keltek el, beléptek a pártában maradtak közé és ő már vészesen elérte ezt. Még így is akadt volna kérője, de neki csak Joseph kellett. Nem tudott elszakadni tőle és a férfi se tőle. Joseph tíz évvel volt nála idősebb, és csodálatos volt vele minden perc. Megmutatta Amelienek a menyország kapuját, majd hirtelen becsapta és feketeséget, pusztítást, magány hagyott maga után. Az üzleti érdekei fontosabbak voltak, mint a szerelem, pedig ha szerette volna, tényleg, igazán, akkor elmegy vele egy távolabbi országba, ahol boldogan élhettek volna, igaz, le kellett volna mondania némi vagyonról, és kapcsolatrendszerről, de ennyit csak megér egy szerelem.. már ha az szerelem.

Amelie elbujtatta lelke legmélyére a kétséget, és próbálta megérteni Josephet. Megmagyarázta magának, hogy a férfinek így kellett tennie. Joseph jó ember…

A körben hívta a démont. Egy nagy és erős démont, aki a kötésekért felelős és számtalan alkut kötött már. A csontjaiban érezte a hideget és a lény közeledtét, ami vad örömmel töltötte el. Hát itt van.. sikerülni fog.

A fejében hallotta a mély mennydörgést.

• Mit akarsz?

A testét körbeölelte a feketeség. Érezte, bár nem látta.

• Josephet.
• Megadom. De ára van.
• Mi lenne az?
• Soha nem lehet gyermeketek, és Isabell már terhes, a nászéjszakán teherbe ejtette a szerelmed.

Amelie úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. A féltékenység majd szétszakította a bensőjét. Hirtelen harag lett úrrá rajta. A démoni lény elmosolyodott, ezt akarta elérni. Mindamellett, hogy nem hazudott. Már régen intézkedtek, hogy minden úgy legyen, ahogyan nekik jó, úgy játszottak az emberek sorsával, mint a sakktáblán a bábukkal.

• Értem. Mit akarsz ezzel mondani?
• Tudod jól szépségem.

A lányt kirázta az undor. A félelem a szívét markolta. Tudta. Nagyon is jól tudta.

Behunyta a szemét és egy pillanatra megingott, ahogy kiszakadt belőle a kiáltás, az erdőben visszhangzott a rémülete, és az utolsó emberi mivoltának apró szilánkjai visszaverődtek a néma tölgyfákról.

• Nem teheted!
• De igen. Valamit valamiért. - hangzott a magabiztos válasz. - Sem az ő gyerekük, sem a tiétek nem fog megszületni. Mit gondolsz, a fiatok miért halt el már a méhedben?

Amelie arcán potyogtak a könnyek.

• Nem .. az nem lehet.. - halkan rebegett, csapdába esett kismadár volt csupán Abadon mellett, akinek ereje megremegtette még a földet is. Azért volt erős az alvilág egyik leghatalmasabb démonja, mert erőt adott neki. Életet lehelt belé. A hitével. A számtalan magányos éjszakával, amikor könyörgött, hogy Joseph őt vegye el. Hiába, két évig volt jegyben Isabellel és végül mégis elvette.
• Valamit valamiért. - ismételte a démon. - Visszaadjuk Josephet.
• Hogyan? - szakadt ki a kétségbeesett kiáltás a lányból. Nem gondolta, hogy túl nagy lesz az ár. Két kisbaba nem olyan nagy ár. Ennél sokkal nagyobbra számított.

Szinte érezte, ahogy a démon arcvonásai gúnyos, kifinomult mosolyba rendeződnek, de nem figyelt eléggé. Sokkal inkább lekötötte a saját akarata, mint egy dacos gyermek, olyan volt. Megkapni, amit akar. Mindegy, milyen áron.

• A hogyant majd mi elrendezzük. - A démon eltűnt.

A távozása után máris melegebb lett az erdőben, elvégre júliusi telihold volt, egy héttel az esküvő után.

Amelie eloltotta a tüzet és hazament.

Minden nappal egyre erősebbnek érezte magát. Mintha láthatatlan energia töltötte volna fel. Fénynek érezte, fénynek látta, pedig valójában a gyilkos sötétség mint láthatatlan kór, ette a lelkét, a testét.

Abadon valóban megkérte az árát.

Joseph egy éjjel a szobájába lépett. Úgy állt az ágyánál, mint aki nincs magánál. A korábbi hetekben Isabell sokat sírt, és Amelie tudta, hogy féltékeny. Azt is tudta, hogy hat a szerelmi kötés, Joseph személyisége megváltozott és ismét Ameliet akarta. Csak a lány érdekelte. Szaporodtak a titkos érintések, az édes pillantások és jöttek a lopott csókok a kőház hátsó bejáratánál, a fenyők alatt. Isabell szenvedett, lelkét szétszakította a kín, míg Amelie élvezte a nyertesek útját. Minden nap egyre több szerelem áradt a férfitól felé és már tudta, érezte, Josephnek a házasság szent köteléke sem számít. A kedvesét akarja, úgy, ahogyan korábban is.

Nem érdekelte már az üzlet sem, nem ment utakra, csak a lány közelében akart lenni, apadni kezdett a vagyon, de a férfit ez sem zavarta. A függője, a szolgája lett a lánynak, csodálta a mosolyát, a szemét, a testét. Az illatát, a lépéseit, a csábos kebleket, ahogy éretten hullámzottak a ruha alatt, míg vékony deszka húga ilyet nem tudott nyújtani. Hát igen. Ott nincs szerelem, míg ez az. Sok életen átívelő szerelem. Tudta jól.

A férfi ölelte, csókolta, vad tűzzel, olyan szenvedéllyel, amit még azelőtt sohasem érzett. A mámor elvette az eszüket, eltüntette az önkontrollt és soha többé nem is tért vissza. Attól az éjszakától kezdve gátlástalanul űzték a szerelmi légyottjukat, Isabell látta őket, ahogy vadul, erotikusan csókolóztak a könyvtárszobában, és zokogva omlott össze, a szolgálóleány hívott hozzá orvost, hogy ne induljon meg a szülés időnek előtte. Amelie élvezte a siker ízét, a teste, a lelke feltöltődött a férfi földöntúli energiáitól, az nem számított, hogy a birtokra már hitelezni kellett, mert az utolsó időkben Joseph el nem mozdult a lány mellől, egyáltalán nem törődött terhes feleségével.

Amelie tudta, hogy a kapcsolódásuk az égben köttetett és nem mérte fel, hogy megszegte a Lélekszerződésüket, hogy átírta a karmájukat, és a könnyebbik utat választotta amikor Abadonnal alkut kötött. Élvezte, amit kapott és hálásan gondolt a démonra és arra a júliusi éjszakára.

Nem számított neki húga egyetlen elejtett könnycseppje sem, és ha néha hatalmába is kerítette a lelkiismeret furdalás, elhessegette, mondván ez Szent Kapcsolódás…

Isabell vonyítva kínlódott, mint egy satuba fogott kiskutya, úgy nyüszített az ágyon, a bába izzadva, összeráncolt homlokkal törölgette a nőről a verejtéket, meleg volt.

• Benne akadt a baba. Farfekvéses, de a köldökzsinór is a nyakára tekeredhetett. - fordult hátra az orvoshoz. A környék egyik legjobb orvosa jött el. A férfi gondterhelten tapogatta Isabell hasát. Kőkemény volt.
• Nem biztos, hogy él még a baba. - mondta halkan, de Isabell meghallotta és felsikoltott.
• Édes Istenem! Könyörgöm!!! - a hangja reszkető, sikoltó zokogásba fulladt, majd egy éles üvöltésbe, ahogy végigcsapott rajta a fájdalom ostora. A teste ívbe görbült, rázta a zokogás, a tehetetlenség. A fájdalom elviselhetetlen volt.

Újabb fájdalomhullám. Még újabb és még újabb.

• Nem biztos, hogy az anya kibírja. - mondta az orvos, és Josephért rohant.

A férfi nem túl lelkesen követte az orvost, hiszen érezte, hogy a felesége és a baba sem éli túl, de nem érdekelte. Valami elborította az agyát, egy olyan sötét köd, ami egyetlen szikra fényt sem enged be. Fásult volt és vékony, állandóan köhögött, és fáradt volt. Legszívesebben egész nap aludt volna, de a világ tengernyi alvása is kevés lett volna.

Fogalma sem volt arról, hogy valami szívja az energiáit.

Isabell újabb nyüszítő hangot hallatott, de ez már kétségbeejtően erőtlen volt. A bába fájdalomtól és sajnálattól barázdált arcon nézett fel a belépő férfitől és maga is megrettent attól az érdektelenségtől, ami a férfi szemében lakozott.

Tudta, hogy a nő már haldoklik, hogy azért egyre halkabb, mert a teste feladta a küzdelmet. Fogy az ereje.

• Hamarosan meghal a felesége Uram. Hívjuk a papot. Feladja az utolsó kenetet.

Joseph fény nélküli tekintettel nézett a feleségére.

• Jöjjön ide hozzá. - mondta a bába. Mindenki tudott a szerelmi viszonyáról a feleség húgával de annyit elvártak volna tőle, hogy legalább elbúcsúzzon a feleségétől.

Joseph leült a nő ágya szélére.

Isabell utolsó erejéből nézett a férfira, elkapta a zokogás.

• Szeretlek. - suttogta.

Ez a szó egy pillanatra megérintette a férfi szívét. Bekapcsolt benne egy apró fényvillanást és egy pillanatra a régi volt. Megragadta a nő kezét és megcsókolta, majd zokogni kezdett, olyan hirtelen, hogy a bábaasszony is sírt vele, megfogva a haldokló nő törékeny, fehér kezét.

Joseph ráborult a felesége sovány mellkasára és érezte, utoljára életében, Isten jelenlétét. A fény beborította egy pillanatra és majdnem elűzte a sötétséget. Terjedni kezdett, melegséget magával hozva, még ha a sötétség már el is ragadott két lelket, talán ezt nem…

Kivágódott az ajtó.

Amelievel jött a düh, a harag és a mocsok. Bekúszott a hideg a szobába, és behatolt a három tiszta fényű ember lelkébe. Megijedtek mind a hárman, bár Isabell már a végén járt, mégis érezte, halványan látta, hogy a nővére bejött. Már régen megbocsátott neki. Kinyújtotta a kezét és odahívta a lányt.

• Kedvesem.. drága testvérem.. kérlek, búcsúzz el tőlem...

A hangja angyali suttogás volt.

Amelie cinikusan nevetett.

• Drága testvérem??? Hát ennyire telik tőled?
• Megbocsátok neked.. - mondta Isabell, őszinte, tiszta könnyeket sírva.
• Te bocsátasz meg nekem????? - Amelie üvöltött. - Te utolsó cafka!!

Nem sok választotta el, hogy nekiessen a halál közelében járó testvérének. Joseph ugrott fel és tartotta vissza.

• Szerelmem… - mondta a lánynak, de az egy csattanós pofonnal válaszolt. Úgy tűnt, egészen elvesztette az eszét.

Joseph volt ebben a pillanatban a fény, Amelie a sötétség.

• Búcsúzz el attól a cafkától. - mondta megvetően és kiment a szobából. Az ajtó dörrent utána.

Nem fogta fel, hogy mi történt. Nem jutott el a tudatába egyetlen olyan gondolat sem, amely bánthatta volna. Boldogan sétált a kora nyári réten, kicsit messzebb a vigasztalatlan, hideg kőháztól, ahol már állt a ravatal. Nem akarta látni azt a gyűlöletes holttestet, amely egy vörös felkiáltójel kellett volna, hogy legyen, ha megbomlott elméjébe betörhetett volna a fény, de Abadon már teljesen az uralma alá hajtotta. Neki nem fájt. Élvezte az erőt, hogy bármit megkaphat. Elkezdte rendbe tenni az utóbbi napokban Joseph üzletét. Beszélt emberekkel, akikkel már régen kellett volna, akik mind a temetésre utaztak ide. Bevetette női bájait, úgy érezte, jobban virágzik, mint valaha.

Valóban szép volt, de olyan, mint maga az ördög. A tekintetében hideg ürességgel, a keblét majdnem szabadon hagyva, Istent megtagadva, közönségesen viselkedett. Josephet néha elborzasztotta, máskor azonban, amikor az éj leszállt és a lány szobájába lépett, nem volt ura az akaratának. Amelie rendszeresen égette a pirosra festett gyertyákat, néha a saját vérével kente be, hogy minél jobban hasson a mágia.

Kötötte magához a férfit, el nem engedte.

Az övé volt és minden úgy lett, ahogyan ő akarta. Igaz ugyan, hogy amikor Abadon a megfizetendő árról beszélt, álmában sem gondolta volna, hogy az ár a húga halála lesz a szülőágyon és az, hogy a baba is belehal, de nem baj. Így is jó, sőt. Az eredmény felülmúlta minden elképzelését.

Az idős, meglett, házas üzletemberek mind behódoltak neki, ahogyan csicseregve, húga gyászát megszégyenítve, vörös kivágott ruhában járt-kelt a halotti toron. A férfiak papírokat, egyezségeket írtak alá neki, elég volt egy vörös ajkú mosoly. Mindent megkapott. Tényleg mindent.

Nem egészen egy holdtölte alatt felvirágoztatta Joseph üzletét, és a következő hónapban egy gazdag öreg férfitól kicsikarta a hitel összegét, bár Joseph soha nem tudta meg, mégis hogyan…

Joseph örült és boldogan nézett a párjára.

Az esküvőt tervezte.

Egy éjjel ismét teherbe ejtette, a szenvedély vad összefonódásából jött létre az a gyermek, akinek a fényt lett volna hivatott a világba hozni, de fekete mágiában fogant, így a születése már lehetetlen….

Amelie terhes volt. Sebezhetőnek és gyengének érezte magát. Tudta, hogy beteg. Valamilyen ismeretlen kór támadta a bensőjét, a nőiéségét. Eltűntek a vad éjszakák, és hideg üresség maradt utána. Nem tudta többé élvezni a párja érintését, sőt, összerándult, valahányszor a férfi hozzáért, aki nem értette és kétségbeesetten követelte, ami jár..

Nem kapta meg.

Nem értette, és kínlódott. Kutatta, kereste, hol rontották el. Figyelte Ameliet éjjel-nappal.

Érezte, valami titok lappang a nő üres tekintetének mélyén. Amelie amúgyis kiszámíthatatlan lett. Dühkitöréseit nem egy értékes váza, szobor bánta. Olyankor nem lehetett még lefogni sem, beteg hasa vonaglott, a torkából néha olyan földön túli, idegen hang tört elő, amitől Joseph megrettent.

Egy nap éppen ebédhez készülődtek. Joseph szánalommal nézett leendő gyermeke anyjára, ahogyan kedvetlenül, erőtelenül turkálja az ételt. Már csak akkor volt ereje, amikor jött a roham. Joseph elmebetegséget gyanított. Kopogtak a súlyos tölgyfa ajtón. A szolgálólány lépett be.

• Uram, egy vajákos asszony keresi.

A férfi összeráncolta a szemöldökét.

• Mit keres itt? Csoda, hogy nem vetették még máglyára.

A szolgálólány nagyot nyelt, de folytatta. Mint aki valami küldetést teljesít. Nem hagyta magát eltántorítani.

• Magával akar beszélni Uram. Kérem, hogy jöjjön. Fontos lehet.

A szolgálólány emlékezett arra, amit a vajákos asszony a kapuban mondott neki. Amelie…

Joseph felállt és követte a leányt.

Az asszony, egy alacsony vékony, sokat látott, tiszta kék tekintetű nő volt, a férfi megborzongott attól az angyali fénytől, ami a nő szeméből sugárzott. A nő megragadta a kezét.

• Uram, kérem, beszéljünk négyszemközt.

Joseph egy intéssel elbocsátotta a leányt, majd mikor amögött becsukódott a kapu, az asszonyra nézett.

• Mondd, mit akarsz!
• Amelie…. - az asszony suttogott, mintha attól félne, valaki meghallja őket. Nem ok nélkül félt. Tudta, hogy ezzel mit vállal és mit kockáztat, de legalább ezt a nemes fiatalembert megmentheti. A feketeség már hidegen kóstolgatta a lábát, nem volt látható, csak érezhető és Joseph is fázósan húzta össze magán a kiskabátot.
• Mi van vele? - kérdezte ingerülten, de rosszat sejtett.
• Amelie fekete mágiát alkalmazott maga ellen. Megkötötte magát egy évvel ezelőtt, telihold éjszakáján. Alkut kötött egy démonnal, aki olyan hatalmas, aljas és erős, hogy magát és Ameliet is megmérgezte, megölte Isabellt és a babát és ezt a babát is elveszi hamarosan.

Joseph hátratántorodott. Tudta belül, az asszony szavai igazak.

• Nem lehet igaz! - kiáltotta mégis. Az ördöggel való cimborálás súlyosabb a gyilkosságnál is. Naponta nők tucatjait vetik máglyára és ítélik szörnyű kínhalálra. Általában az alacsonyabb sorsú nők esnek ennek áldozatául, de ha a gyanú felmerül, egy királynőt sem menthet meg a haláltól. Olyan haláltól, ami még egy férfiemberben is megfagyasztja a vért.
• De igen, Uram. Nézzen be a szobájába. Minél előbb. Az ágy alatt megtalálja, amit keres.

Az asszony sarkon fordult és szinte elrohant. A nyomában járt a sötétség és tudta, hamarosan rejtélyes baleset éri, de a dolgát elvégezte.

Amelie aludt. Végre mélyen, hosszú ideje először. Álmában üldözte a fekete alak, és a karjába ragadta, ölelte, szorosan, hosszan, hidegen. De mégis olyan jó volt.. alig várta, hogy megtérhessen ide, ahol akkora erő, akkora hatalom van. Joseph kezében egy gyertya égett, halvány volt a fénye, ahogy a nő ágya alá nyúlt. Megtalálta. Ott volt. Kis rongydarabba tekerve egy viaszbaba. Szürke volt, ember formájú és a feje búbjára egy hajszál ragasztva, ami a férfié volt. Elborzadva dobta el, halk kiáltással, a nő majdnem felébredt. Észbekapott és kivitte a babát.

Egész éjjel forgatta a kezében, az iszonyat gúzsba kötötte a lelkét. Mit tegyen most? Ha megszólal, Ameliet máglyára vetik. Nem teheti…

Imádkozott Istenhez a legjobb, leggyorsabb megoldásért.

• A Máglya - 1305, Anglia -

Elteltek a hetek, mintegy éber álomban. Joseph lassan kezdte visszanyerni erejét, ahogyan elkezdte tisztán látni a kedvesét, és tudat alatt kivonta magát a nő energiái alól. Amelie azonban egyre gyengébb lett és mindenki tudta, hogy nem fogja megérni a szülést sem ő, sem a baba. Valaha gyönyörű teste idomtalan, vékony, gyenge kóró lett, szép mellei beestek a mellkasába, szép arca ijesztő lett, mintha az ember magával az ördöggel nézne szembe. Már nem tudott felkelni az ágyból. Erőtlen volt. Néha hívta a démont, de az nem jött. Talán hallotta tompa kacagását a távolból, de lehet, hogy csak a képzelete játszott vele…

Joseph üzleti megbeszélést tartott, és megkérte Ameliet, hogy az ne jöjjön le, mert már csak hálóingben feküdt egész nap. Mardosta a lelkiismeretfurdalás és az igazságérzet, de a szerelem is. Fogalma sem volt, mit tegyen. Amelie nem tudott felkelni, félálomban hallgatta a lenti megbeszélést. Teljesen magába volt roskadva, az életét sivárnak, üresnek érezte, de méginkább kínozta valami belső lelki üresség. Valami, ami megfoghatatlan volt számára, hiszen egész életében örömtől kicsattanó, egészséges, vidám ember volt. Tépte belülről az érzés, hogy az élete folytatásaként a sötétséget látta. Nincs reménye, nincs hite semmiben. Isten nagyon messze van tőle, ezt érezte, és tudta, már úgysem hallgatná meg… pedig tiszta pillanataiban eszébe jutott, talán el kellene menni a templomba és segítséget kérni az Úrtól, de végül szégyenében, és azért, mert jól emlékezett rá, hogy ezt a helyzetet ő teremtette meg, de balul sült el, mindig lemondott róla. Nem mert Isten színe elé lépni. Félt tőle. Félt attól, hogy a belső hang szembesíti majd vele, hogy elrontotta. Nem akarta hallani azt újra, amit már ő maga is tudott.

Nincs ebből kiút.

A pokolra fog kerülni.

Arra nem gondolt, hogy az életét kockáztatja, hogy a viselkedése már feltűnő, hogy az egész tartományban azt beszélik, megátkozta a testvérét és a gyermeket, majd rajta is fogott az átok.

Suttogva beszéltek az erejéről, amely végül őt is ki fogja végezni. Sejtették, hogy tett valamit a tiltott bűnök közül, és látta mindenki Joseph és az ő hervadását, de azt is, milyen hirtelen virágzott fel az üzlet és a birtok.

A kép azoknak, akik értenek hozzá, már világos volt, de hiányzott a bizonyíték, az inkvizíció figyelmét felkeltette az ügy, azonban csendben figyeltek, tekintettel Joseph és volt felesége magas rangjára.

Ha Amelie alacsony sorsú parasztasszony volna, már tárgyalás nélkül megégették volna. Elég lett volna az életében az elmúlt másfél évben lezajlott események általi bizonyíték.

Anne hosszú ujjai közé fonta az ezüstvillát. Az utolsó falatot vette a szájába, vigyázva, hogy senki ne lássa mohónak. Körültekintett a férfiakon, és azok feleségein. Mindenkit jól végigmustrált már. Megvolt a véleménye mindenkiről. Torkában és gyomrában fészkelt a saját élete felett érzett keserűség. Johnas már megint túl sokat eszik. Undorodva nézett a férjére, akinek tokáján folyt a zsír, időnként zavartan törölgette le, és felnézve a szemközt ülő, fáradtnak látszó Josephre, úgy tett, mintha az ételen kívül bármi más érdekelné.

Annenak elege volt. Mindenből. Az egész élete egy sárkupac, gondolta. Ahogy a borospohárért nyúlt, eszébe villant valami, ami úgy törte át a kiöregedett fásultság homályát, mint amikor a jégbe fagyott tóba vágódik az első napsugár. Ránézett Josephre és kelleténél kissé mélyebb hangján megszólalt.

• Uram, hol van a várandós Amelie? Nem mondom, hogy a felesége, hiszen az Isabell miatti gyászév még le sem telt, tisztában vagyok vele, hogy az egyház nem engedélyezi a házasságot. - hangjából csak úgy ömlött a gúny. Győztes mosoly terült végig az arcán, ahogy látta az elsápadó Josephet.
• Hölgyem, Amelie betegeskedik. Fent van az emeleten az ágyában. A terhesség kimeríti.
• Ó, hát akkor felmennék megnézni, hogy van, neki is szüksége lehet egy-két biztató szóra. - Anne a legszebb mosolyát vette elő, amellyel egyből elaltatta Joseph bármilyen nemű ébredő gyanúját.

Meg sem várva a választ, már indult is az emeletre. Kopogó sarkai vészjóslóan vertek visszhangot a vigasztalatlan házban, ahova már befészkelte magát a pokol összes előhírnöke. Felment Amelie hálószobájához, amely résnyire nyitva volt. Nem kopogott. Pontosan tudta, mit akar és sejtette, hogy a nő úgyis alszik. Nem tévedett.

Amelie keserűségében az alvásba menekült és mint mindig, legyengült szervezete most is megadta neki, amire vágyott. Anne levette az ajtóban a kopogós cipőket és fehér harisnyájában nesztelenül lépkedett át a szobán, egészen az az ágyig. Amelie meggyötört arcába nézett, a szánalom csöppnyi jele nélkül. Lehajolt, és az ágy alá nyúlt. Valami végigrohant a karján, rázkódva söpörte le a nagy fekete pókot, majd a pók hálóján át nyúlva megtalálta, amit keresett.

Egy kis vászonba tekert babát. Rajta Joseph hajával.

A máglya füstölt Amelie alatt. Félt, kegyetlenül. Arcán könnyek csorogtak végig. A baba a rövid, egy estés tárgyalás és az ítélet hirdetést követő éjjelen elment. Kegyetlen kínok közepette vetélt el, üvöltve kaparta a falat, miközben a vérrögök és a maradványok távoztak a testéből, pontosan olyan volt, mint egy szülés, de egy torz valami jött ki belőle, amit meg sem akart nézni. Csupán amikor már véget ért a kín, jött be egy porkoláb, és öklendezve rongyba csavarta azt a valamit, aminek egy életnek kellett volna lennie. Egy ikerláng babának, aki arra lett volna hivatott, hogy Földanya gyógyításában segédkezzék.

A nőre rá sem nézett, hang nélkül ment ki, miután legyőzte a hányingert, és ellátás nélkül hagyta magára a földön elgyengülve, véres fehér hálóingben, összegörnyedve zokogó nőt.

Másnap hajnalban vitték ki. Öt óra volt még csak, mégis tele volt a piactér. Mindenki látni akarta egy magas rangból kikerült boszorkány halálát.

Mielőtt a máglyát meggyújtották volna, felolvasták az ítéletet és Amelie bűneit, melyben sok nagyon messze állt az igazságtól, például, hogy az ördöggel fajtalankodott és attól lenne a baba, vagy kecskékkel hágott az istállóban, továbbá, hogy tőrrel vágta volna fel húga hasát, és ölte meg a gyermeket, mielőtt a szülés megindult volna. Mindent rávertek, aljas bűnöket, az összeverődött csőcselék élvezkedve horkant fel, megrökönyödve és valójában élvezve az előadást. Többen bekiabáltak, hogy ne húzzák már az időt. Égessék meg!

A füst marta már Amelie szemét. Érezte a talpa alatt a forróságot, de még nem érte el a bőrét a gyilkos tűz. Sokkal erősebb volt a rettegés, amely egyre jobban kúszott fel a testén és a tűzzel ellentétben jéghideg satuba fogta. Egyre nagyobb volt a füst, a tömeg ordított. Meglebbent a szél és a lángok hirtelen kaptak fel, azonnal meggyújtva a nő ruháját, összerándulva felsikoltott, ahogy a lángok elérték a bőrét. Mielőtt a tűz elborította volna, a füst hirtelen nyílott szét, mintha egy láthatatlan kéz tette volna, és meglátta Josephet, amint összegörnyedve térdel, és arcát a kezébe temetve zokog. A füst kavargott, gomolygott, de a kínokban vonagló Amelie a férfi szemébe tudott nézni. Összekapcsolódott a tekintetük, és a férfi szemében ott volt a megbocsájtás, amely Amelienek megadta a megváltást. Nagyobbat, mint valaha remélt.

• Istenem, bocsáss meg!!!!!!!

Suttogta.

A füst és a lángok, a kín és a fájdalom messze vesztek el, elnyelte őket Abadon pokla, mert Ameliet átölelte a fény. Elájult a máglyán, és nem érzett többé semmit.

Egy fehér fényalak jelent meg a tűz előtt, amelyet a közönségből többen és maga Joseph is látott. Felismerték.

Mihály Arkangyal volt, kezében az igazság kardjával lebegett a haldokló, eszméletlen nő előtt, majd ráereszkedett a testre, és miközben a test elégett, a lélek növekedő fényben lépett ki Amelie mellkasából. Mihály ölelte át a megtért lelket. Amelie az utolsó pillanatban kapta meg az esélyt, hogy a következő életben másképp dönthessen, nem nyelte el az örök jéghideg sötétség birodalma. Isten adott neki egy esélyt. Egy újabbat, ahol a fekete mágia ellen fog küzdeni. Mert megtanulta a leckét.

Joseph nézte a fényt és zokogott, megkönnyebbülést talált a lelke, tudta, hogy Amelie jó helyen van.

Öreg kórót kergetett a szél a temetőben.

Magányos férfialak állt a sír előtt.

Emlékezett.

Tisztelettel és szeretettel adózott kedvese sírja előtt, nem gondolva már a sok szörnyűségre. Hite elmélyült, az üzleti életben sikereket ért el, meggyógyult Amelie halála után, mert a nővel távozott a kötés is. Tisztességet és odaadást vitt az üzletébe és újranősült. Minden percért hálás tudott lenni Istennek. Megtanulta, mi mennyit ér.

Megtanulta, mi a szeretet és mi a megbocsátás.